Betegesen ragaszkodom! Önállótlan és labilis vagyok 20 évesen. Mit tegyek?

Előző válaszolóval ellentétben én azt mondom, hogy előbb utóbb el kell szakadni ezektől a dolgoktól (mint a tulzott ragaszkodás a szüleidhez).

Tapasztalatból beszélek, és eleinte nem értettem mi van velem, nagyon sok emberrel átbeszéltem a dolgot. Elmondtam nekik mi a helyzet, és hogy nagyon szar "egyedül" (voltak haverjaim).

Nekem már kb 16-17 éves koromban kezdődött, mert apámmal már 15 éves korom óta talán 10x beszéltem (most 21 vagyok). Anyám depressziós volt, de 15-16 éves koromra esett mély depresszióba igazán. Csak negativkodott, engem sem tartott semmire, haszontalannak hitt, és sokszor engem okolt az ő hibái miatt. A részletek nem számítanak, csak annyit akartam ezzel mondani, hogy itt nem én szakadtam el a szüleimtől, hanem ők tőlem. Akaratom ellenére kerültem olyan helyzetben, ahol te vagy most. Nem én mentem el, hanem ők hagytak el, és amig ők nem akarták, nem volt visszaút. Ők meg nem igazán szántak rá energiát, hogy visszajöjjenek hozzám.

Szóval én közel 4 évet éltem úgy, mint te most, de erre csak idén jöttem rá.

Onnatól, hogy felfogtam, hogy a saját életemért vagyok felelős, nem számíthatok arra, hogy mindig mellettem lesz valaki és megmondja mit csináljak, merre menjek. Ha ez lenne, oda jutnék ahova a szüleim, azt pedig nem akarom. A saját életemről kell döntsek.

Idáig talán egy kicsit off-nak tűnt amit írok, de te azért ragaszkodsz, ennyire a szüleidhez és a párodhoz, mert ők egy biztos pont az életedben. Akármi van, hozzájuk fordulsz.

Ez egy bizonyos mértékig jol is van, de te irtad, hogy tulzásba estél, és ez a fent leirtakból ez tisztán látszik.

Nincs ezzel semmi baj, és nem kell aggodj ez miatt, csak a továbbiakban amikor ilyen érzés tölt el (hogy visszafutnál), akkor gondolkozz el azon, hogy valójában miert futnál vissza. Gondolom félsz az ujtól/ismeretlentől (az ember azt nem szereti amitől tart általában).

Előbb utobb fel kell nőni, és ez azzal jár, hogy a saját lábadra állsz. Nekem majdnem 5 évembe telt erre rájönni, de azért mert nem vettem észre a fától az erdőt. Mikor megláttam az erdőt, fél év alatt elmultak ezek a félelmek, mert tudtam, hogy ezen át kell esni (gyerekből haladsz a felnőttkor felé).

Miután átestél a tűzkeresztségen, eltűnnek a felhők, és szép lesz minden.

Ami a párod illeti, gondolom első nagy szerelem. Ugyan ez volt velem is, nem tudtam elképzelni, hogy szakitunk, és végül anyám rámragadt negativkodása miatt lett vége. Szenvedtem is sokáig, mert nekem ő volt a biztos pont az életemben, de erre is csak az elmult honapokban jöttem rá.

Szerintem próbálj meg minél jobban a saját lábadra állni, és saját döntéseket hozni. Eleinte nehéz lesz, de ne húzd 5 évig mint én, mert fél év alatt áteshetsz rajta, utána sokkal jobb lesz az életed.

Én is átmentem ezen, sőt még idősebb is voltam mint te (23 évesen kerültem be az egyetemre és a kollégiumba) egyet tudok mondani, tarts ki! Nekem egy félév kellett ahhoz, hogy a változást fel tudjam dolgozni. Aki elítél ezért az egy érzéketlen f**z, természetes, hogy visszavágysz a megszokott környezetbe. De hidd el "a többiektől szép az élet", azok közül akikkel közös szakirányra jársz, biztos, hogy fogsz találni igazi barátokat. Ha most nem menekülsz el (ami szintén egy választás, és tiszteletben tartható) akkor később olyan élményekben lehet részed, amit szerintem kár lenne kihagyni. Fél év. Ennyit szenvedtem, és vágytam vissza haza, tudom miről beszélek. És amikor majd rájössz, hogy te egy szerethető ember vagy, és a társaidnak sokat jelentesz, akkor el fog ez múlni. Várd ki! Vagy ne. Rajtad áll. :)

(lazábban pedig úgy veheted az életet, hogy elfogadod magad, és akinek nem tetszik az tehet egy szívességet. Nem számít, hogy mások mit mondanak. Nekem is van barátnőm, ha elkerülne Lotaringiába, én akkor is kitartanék mellette. Ezek praktikus kérdések, nem lelki kérdések. A lelki kérdés az, hogy elhiszed-e magadról, hogy ha kevesebbet találkoztok a barátoddal, akkor is ugyanúgy fog-e szeretni.

Szurkolok neked! :)