Miért nem tudom abba hagyni? Valami megoldás?

Elég régóta gondolkodom azon, hogy kiírom ide a kérdésem, mert igazán nem tudom megbeszélni senkivel, de még most is eléggé tartok tőle. Tudom, hogy mi a véleménye az embereknek a vagdosásról, öncsonkításról. Körülbelül 2 évvel ez előtt én is azt mondtam, hogy hülyeség és, csak maguknak ártanak ezzel az emberek. Most is így gondolom, azonban beleestem.

Hogy mikor kezdtem el igazán, arról fogalmam sincs, arra az egyre emlékszem, hogy melyik volt az első "sebem". Mert ez nem is igazán nevezhető még sebnek, körzővel belevéstem a combomba, hogy "The end". Aztán pedig tapétavágóval mélyítettem el. Utána pedig megvágtam a combom. Így kezdődött el minden.

Mostanra olyannyira elfajult a helyzet, hogy megtanultam mélyebb sebet ejteni, és rendszerint már szét is nyílik a bőröm, ha csinálom.

Nagyon sokszor próbáltam leszokni róla, egyszer a Dunába dobtam a pengémet, másszor csak a kukába, de mindannyiszor elhatároztam, itt a vége. Aztán újra szétszereltem a borotvámat és lett három aranyos barátom. Emlékszem, a Dunába dobós eset után, úgy bontottam a borotvám, mint egy őrült. Egy erősebb papírvágó ollót a kezembe fogtam és a műanyagot szétvagdostam, majd szemöldökcsipesszel szétválogattam a darabokat.

Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy elmebeteg, vagy valami ilyesmi.

Az ok amiért csinálom, az általában mindig más, de kezdek rájönni, hogy mind ugyanabból fakad... még nagyon picike voltam mikor elváltak a szüleim, apám megcsalta anyámat, anyám elhagyta blablabla. Apámnak lett egy új családja, ahol már egy 11 éves gyermek is van. Anyámnak sokáig nem volt kapcsolata, de úgy 3 éve lett egy komoly barátja, akihez elég hamar oda is költöztünk. Alapvetően nincs a pasival gond, elég csendes és nem is szokott kiabálni, vagy bármi ilyesmi. Körülbelül úgy tekint rám, hogy alig vagyok, végül is megértem.. nem vagyok a vér szerinti gyermeke. De valahol ez belül fáj, mert én elég hamar megszerettem őt, és mikor (nagyon ritka, ha én rosszat cselekszem vagy olyat amiért okuk lenne büntetést adni) elmondja a hibámat rettentő rosszul esik. De ez nem is a lényeg, az anyámnak a világa körülbelül csak e körül a férfi körül forog. Ha vele van nyávogós lesz a hangja, simogatja meg tudom is én. Persze, szerelmes meg izé, csak én egyáltalán nem érdeklem. Úgy érzem, hogy nem is szeret. És meg vagyok győződve az igazamról, csak azt látja meg ami a rossz, és rengeteget veszekszünk. Amíg otthon laktunk (a nagymamámmal hárman) addig a mamám nevelt engem, mert anyám dolgozott, dolgozott és dolgozott, ha pedig hazajött leült a számítógéphez és nem is igazán beszéltünk. Most már tudom, hogy főként anyám miatt csinálom, valahányszor összeveszünk én sírok és megteszem. Remegek és tépem a hajamat, ha megpróbálom megállni. Nagyon ritka amikor sikerül.

Viszont én tényleg abba szeretném hagyni, kell lennie valami más megoldásnak, mint ennek, hogy a bőröm bántja. És gyűlölöm takargatni is, mert én nem szeretném, ha meglátnák. (ergo: nem a figyelemfelkeltés céljából csinálom, nekem szimplán ez csak lelki megnyugvás) Valami használható tippetek van? Pszichológusról annyit, hogy szülők nélkül nem hiszem, hogy megoldható a dolog, én is gondoltam rá, de hamar rájöttem, hogy nem is tudnék megbízni abban az emberben. A barátok pedig... ez nálam olyan, hogy még róluk is képes vagyok rosszat feltételezni, és hiába a legjobb barátom nem akarom neki elmondani minden bajom, mert sosem tudhatom mikor játszik ki.

Hát igen, elég elcseszett vagyok, de már eleget rontottam magamat és nem tudom egyáltalán kiegyensúlyozott felnőtt válik e belőlem, de szeretnék az lenni. Bármilyen tanácsot elfogadok. Abból, ha megpróbálom bajom nem lehet.

Előre is köszönöm a válaszokat, olyat, hogy hülye idióta vagyok nem kérek, mert tudom magamról.

15/L