Az "öncsonkítás" ösztönös vagy tanult viselkedés?

Amikor egy ember pl. pszichotikus állapotban felvágja az ereit az szerinted tanult magatartás? Abban a pillanatban annyit ér a rációja a számára, mint a légyfing. Ez ösztönös. Annyira elvielhetlen számára a LÉT, mert olyan fokban fáj a lelke, a léte, hogy csakis a fizikai fájdalom az, ami a lelki fájdalmat felül tudja írni. Ezért vagdos, de ez nem tanult viselkedés.

Ez az a vagdosás, amikor az ember nem szándékosan vagdos és nem azért, mert ezzel akar magának figyelmet/szánalmat/törődést stb. kiharcolni. A szándékos vagdosás tanult és utánzó magatartás.

Én nem vagyok pszichológus, de etológiában (és leginkább a háziállatok etológiájában) viszonylag jártas vagyok.

Az állatok között is előfordul ilyesmi, a fogságban tartott nagytestű, eredetileg "társas" papagájfajok nagy része, ha nincs megfelelő társasága, kitépkedi a tollait. Ezt nem tanulja senkitől, a kézzel nevelt egyedek épp annyira rászokhatnak, mint mások. Az ilyen mértékű öncsonkítás azonban igen kevés állatnál jellemző, a többieknek többnyire másféle sztereotip viselkedésformája van "szorult helyzetben". Ez elsősorban faj, de néha egyedszinten változó. (Pl. a lovaknál két jellemzőbb sztereotip viselkedésforma ismert, az egyik a gyakran halálos levegőnyelés, a másik pedig a "csak térdeket gyilkoló" szitálás.)

Valószínűnek tartom azonban, hogy az ember esetében a "vagdosás" részben tanult viselkedéselem lehet, mivel - bár ebben nem vagyok biztos, de mintha ezt olvastam volna - egyes kultúrákban, embercsoportokban jellemzőbb ez a viselkedés, mint másokban. A motiváció maga viszont valószínűleg "ösztönös".