Miért van az, hogy egyszerűen mintha nem kívánnám az életet és nem használom ki a felém jövő lehetőségeket? Nem nőtt még be a fejem lágya 22 évesen?

Úgy tűnik nekem, hogy nagyon hasonló helyzetben vagyunk, úgyhogy megpróbálom megfogalmazni a véleményemet a témában. Alapvetően az életmód teszi. Feltételezem te is visszahúzódó, otthonülős életet élsz. Minél tovább él így valaki, annál jobban eluralhatja az félelem. Miért? Azért, mert az életterünk a komfortzónánkkal lesz azonos. Az meg az inaktív életmód miatt egyre csak szűkül. "Use it or lose it" ahogy azt mondani szokás. Fizikailag, mentálisan is úgy le lehet épülni relatíve rövid idő alatt, hogy az valami döbbenet. Az önbizalom a sikerélményekből táplálkozik. Abból a tudatból, hogy képes vagy az adott dolgokra. Ennek nem kell eredendőnek lenni. Jobb példa most nem jut eszembe, de pl: ha eljársz valami küzdősportot tanulni, ahol rendszeresen gyakorlod a verekedést és meg is tanulod valamennyire megvédeni magad, akkor ha olyan szituációba kerülsz, ahol verekedésig fajulhat a helyzet, közel sem félsz annyira, mintha szobanövényként kerülnél ugyanebbe a helyzetbe. Az ismeretlentől félünk elvégre. Minél több ilyen képességet szerzel/bizonyosodsz meg a létezéséről, annál több lábon állsz, egyre stabilabban - annál több önbizalmad van. Annál inkább felnőttebbnek látnak majd mások. Ideális esetben ahogy nő fel az ember, mindig elég új dolgot tanul/tapasztal ahhoz, hogy megmaradjon a lendülete, ami átviszi a hullámvölgyeken. Vannak akiket VALAMI megakaszt. Az most legyen tök mindegy, hogy mi az konkrétan. Valamiért kikerülünk a ritmusból és elkezdünk csúszni a lejtőn és természetesen egyre nehezebb visszajönni belőle. Egyre kevesebb a gyakorlat, egyre több emiatt a félelem, emiatt meg egyre jobban elmenekülünk a külvilág elől, ami miatt még kevesebb a gyakorlat... Plusz rengeteg szabadidő. Rengeteg idő gondolkodni, meg elméleteket gyártani. Főleg, ha olyan emberről van szó aki hajlamos magát elemezni és szeretne másmilyen lenni. A gyakorlat helyét átveszi az elmélet, ami egyre jobban torzul, mert egyre ritkábban van próbára téve. Így válhat az ember neurotikussá. Nem tudna szerintem senki sem egy számot mondani neked, hogy na majd ennyi idősen ez már nem lesz gond. Nem a koron múlik, hanem a komfortzónádon. Tágítani kell, meg fejlődni, ha nem akarsz így maradni. Nem akarom feltételezni, hogy olyan mélyen vagy a szarban, mint én. Annyit vegyél ebből magadra amennyit magadénak érzel. Minél mélyebben van valaki, annál nagyobb motiváció kell ahhoz, hogy szembe tudjon menni a félelmeivel. Az meg már megint egy külön misét megér. Remélem nem lőttem nagyon mellé és volt némi haszna ezt leírnom. Írnék még, de már így is sok. Nagyon sok elméletem van ugyebár, úgyhogy nehéz megközelítőleg koherens formában összeszednem. Ha gondolod keress meg privátban, én nagyon szívesen beszélgetek hasonszőrűekkel ilyesmikről.