Nem tudom mi bajom van, segítene valaki?

Ez lehet, hogy kicsit hosszú lesz, de ha van időd légyszi olvasd végig.

16 éves vagyok, és egyszerűen minden nap gondolok a halálra, az öngyilkosságra, és hasonlókra.

Mindig elképzelem, hogy hogy csinálnám, és előtte jól felkészülnék, és írnék minden hozzám közelálló embernek egy személyes levelet. Azt is sokszor végiggondoltam már, hogy mindegyikbe miket írnék, és annyira az a vágy fog el, hogy bárcsak már megírhatnám, és vége lehetne az életemnek.

A legrosszabb az egészben az, hogy nem értem, hogy miért szeretnék meghalni. Az életem irigylésre méltó. Jó iskolába járok,kitűnő tanuló vagyok, pszichológiai tesztek szerint harminc ponttal magasabb az IQ-m mint az átlag, egészséges vagyok, mindenem megvan, sőt annál több is. Minden nap hálát adok Istennek, hogy ilyen jó életet kaptam tőle. Ennek ellenére mégis mindig azt szeretném, hogy bárcsak meghalnék.

Az igazság az, hogy nem merem megtenni. És nem azért, mert félek, hogy fáj, vagy valami, hanem mert félek, hogy ez bűn. A családom nem valami vallásos, csak annyi hogy szoktam imádkozni, meg amikor jó dolgok történnek velem, akkor biztos vagyok benne, hogy van egy Mindenható. Félek, hogy mi vár a halál után, de egyben iszonyatosan kíváncsi is vagyok. Remélem a kíváncsiságom sosem lesz erősebb a félelmemnél.

A legjobb lenne, ha valamilyen betegségben halnék meg, hiszen akkor senki sem hibáztathatna, hogy én tettem.

Ha valaki azt írná, hogy menjek pszichológushoz, akkor kérem felejtse el! Ha a szüleim meg a testvéreim(de főleg anyukám) megtudnák, hogy szakemberhez szeretnék menni, akkor biztosan elítélnének, de inkább, amint említettem, főleg anyukám.

Azonban a helyzet az, hogy van amikor olyan boldogság jön rám, hogy kiugranék a bőrömből. Alapból állandóan jól érzem magam, csak azt szeretném, ha a családom sajnálna, vagy ilyesmi. Jézusom, ez nagyon beteg... Szeretném, ha konkrétan ott állnának a halálos ágyam felett, és végignéznék, ahogy elalszom, és sosem ébredek fel többé.

Nem tudom egyszerűen mit tegyek. Ha egyedül vagyok, sokszor elsírom magam, és van amikor semmi nem tud megbántani, van amikor meg azon elsírom magam, ha megvernek egy játékban, vagy nem tudok megoldani egy feladatot.

Sokszor meg tudom gondolni magam, és van, hogy ha nézek egy-egy olyan filmet, ami nagy hatást gyakorol az érzelmekre, vagy van egy nagyon erős stílusa, akkor fel akarom venni a stílust, vagy olyan akarok lenni, mint a főszereplő. De lehet, hogy mindezzel csak anyukám figyelmét szeretném felhívni magamra? Sokszor mondja, hogy te ilyen meg ilyen vagy, bezzeg a szomszéd kislány/az osztálytársad/a nagyi a nemtudom kicsoda ilyenek meg ilyenek, és te is lehetnél ilyen.

Ezt jó hülyén írtam le, de remélem valaki majd megérti. Sok dolog van még, csak nem tudom mind leírni.

Ha valaki írna valami választ, annak megköszönném előre is!