Miért érzek igényt arra, hogy megüssenek?

Apukám 3-4 éves korom óta bántalmazott egészen addig, amíg el nem költöztem otthonról (20).

Lelkileg is, fizikailag is, mikor hogy esett jól neki. Olyan szintig fajult a dolog, hogy engedélyt kellett kérnem tőle, hogy megszólalhassak, mert ha nem így tettem, akkor már rohant is felém, utasította anyát, hogy fogjon le, mert ő most szét fogja verni a pofám. Én meg csak sikítottam, mint egy nagy rakás tehetetlenség.

18 éves koromig nem volt kapcsolatom, de akkor is sikerült valahogy erőszakra hajlamos partnereket kifognom magam mellé. Tudat alatt persze, nem szándékosan.

Az egyik barátom, akivel nem is jártunk, csak hajtott rám, mert meg akart fektetni, én meg nem mutattam hajlandóságot, megpróbált megerőszakolni.

Miközben tudatosan egyre inkább arra vágyom, hogy kerüljem a veszekedéseket (velem definiálhatnák a birkatürelem fogalmát), nem szólok vissza, nem provokálok, tudat alatt egyre inkább arra vágyom, hogy megverjen a barátom. Nincs semmilyen szexuális háttere a dolognak, egyszerűen úgy érzem, megérdemlem.

A barátommal nagyon ritkán alakul ki komolyabb szóváltás köztünk (ami az eddigi kapcsolataimhoz mérve haladás). Biztosított arról, hogy sosem fog megütni, akkor sem, ha én kérem (sajnos volt már rá példa).

Néha, amikor úgy érzem, hibáztam, nincs igazam, vagy bármi egyéb, úgy adnék magamnak egy pofont (szerencse, hogy kivitelezhetetlen), vagy elmondanám magam mindennek.

Apám hobbija volt a büntetés, leginkább ok nélkül. Mikor már a sokadik pofont és megalázást kaptam a semmiért, elkezdtem kamusztorikat gyártani magamról, hogy milyen alávaló ember is vagyok. (Olyanokat, hogy például ezt azért kaptam, mert loptam egy boltból, meg hasonlók)

Visszagondolva áldott jó gyerek voltam, egyszer nem hazudtam, egyszer nem pofáztam, de apu is rendszeresen gyártotta a kamusztorikat rólam, amiket híresztelt is.

(Pl hogy hazudtam, hogy ri*anc vagyok, és hasonlók)

Lehet még valaha normális életem?

(lány vagyok egyébként)