Aki volt már depressziós: éreztétek már úgy, hogy SENKI nincs, aki segíthetne, mert szégyellitek a baráti körötöket a problémátokkal terhelni és féltek, hogy elfordulnak a barátaitok tőletek? Mit lehet ilyenkor tenni?

Teljesen elhagyatottnak érzem magam. 21 éves vagyok. A szüleim oda-vissza tudják az összes bajomat, és úgy érzem, már így is bőven túlságosan belefolytak és nem szabadna őket terhelnem. Mostanában nem is nagyon beszélek velük, de őket az is zavarja, hogy csak annyit látnak, hogy a gyerekük gyakran mogorván, rosszkedvűen vagy szomorúan jön haza és aztán bezárkózik a szobájába és ki se jön. Zavarja őket, hogy nem mondom el, mi bánt, azt hiszik, azért nem állok szóba velük, mert valamit rosszul csinálnak, pedig egyszerűen csak szeretném nem elszomorítani őket és megtanulni magam kezelni ezeket a helyzeteket. És függetlenedni tőlük.

A barátaimmal sem vagyok őszinte. A régi barátaim közül nagyon kevesen tudják, mi is a bajom valójában, hogy gyógyszereket szedek és terápiára járok, és néha az az érzésem, hogy még nekik se lett volna szabad elmondanom. Új barátokat sikerült szereznem, de sokszor furán viselkedem, próbálok nagyon vicces lenni, és ezért néha akkor is poénkodom, amikor nem kéne és megbántok embereket. Különösen a nőkkel való kapcsolataimat nem tudom kezelni.

Próbálok programokat csinálni, de az emberek nem olyanok, mint én, hogyha ők nem csinálnak programot, akkor nincs mellettük senki. Valahogy mindenkinek vannak mindig más elfoglaltságai, miközben én itthon ülök. És félek attól, hogy ha túlságosan erőltetem, akkor egy idő után már zavarónak vagy szánalmasnak fogják érezni, és rájönnek, hogy mennyire egyedül vagyok. Nagyon szeretnék valakivel őszintén beszélgetni, de szinte képtelen vagyok rá. Úgy érzem, nem lenne etikus a problémáimmal terhelni a barátaimat, és félek, hogy fárasztónak találnák a nyavajgásomat. Nagyon sok felnőtthöz fordultam már az évek során. Asszem így is épp elég embert traktáltam a bajaimmal- sokszor viszonzás nélkül. Magamat is csak egy balf@$znak látom. Nem tudok dönteni az életemről, miközben olyan képességeim vannak -kihasználatlanul-, hogy bárki és bármi lehetnék. Valószínűleg azért van így, mert nem tudok lelkesedni semmiért.

Gondolkoztam rajta, hogy pluszban felkeresek egy papot -néha úgy érzem, a terápia nem elég, van úgy, hogy nekem egyszerűen SOS kellene "tűzoltás", márpedig a pszichológust nem lehet akármikor zaklatni -, de nem tudom, ez hogy megy, hogyan kell megszólítani, mik a formaságok, ráadásul nem is vagyok vallásos, így nem tudom, mennyire fogadna el egy pap.

Ismeritek ezt az érzést? Kihez lehet fordulni ilyenkor? Vagy senkihez, mert mindezt magamban kellene megoldanom?