Aki ezt írta az valószínűleg Borderline-os?

Nincs olyan, hogy valaki "egy kicsit" BPD-s. Mi az, hogy nem olyan rémesek a tünetek? Ha beteg lennél, akkor alapból nem a tünetekről beszélnél, hanem arról, ahogy érzed magad, mert az kész pokol tud lenni, pláne amiatt, hogy érthetetlen az egész. Nincsen oka a hangulatváltozásaidnak, nem veszed észre, hogy bunkó vagy másokkal, és csodálkozol, ha a többi ember azt mondja, kiállhatatlan vagy.

Ez persze hol érdekel, hol nem, de többnyire a többieket tartod hülyének. Ha egy barátod megmondja rólad az őszinte, negatív véleményét, akkor te ki vagy borulva, amiért kiderült, hogy az a barátod igazából valószínűleg az ellenséged, egy sz*r alak, aki csak fájdalmat akar neked okozni. Ez persze nem így van, és erre rá is jössz, amikor ugyanez az ember nagyon kedvesen meginvitál egy teára, és öleléssel búcsúzik. Ilyenkor azt érzed, miatta élsz, ő az élet értelme, és hogy nem szabad sem őt, sem az életed eldobnod magadtól.

Aztán öt percnyi boldogság után megint rájössz, mennyire kib*szottul egyedül vagy. Nincs senkid, téged mindenki utál, pedig te annyi, de annyi szeretetet lennél képes adni... elveszted az emberiségbe vetett hitedet, és azon gondolkozol hogy megölöd magad.

Különféle módokon kóstolgatod a halált: átrohansz az autók között, vagdosod magad, hogy tudd, mennyire fog fájni, ha egyszer mélyebbre vágsz, szét akarod magad körül zúzni a szabályokat, a rádtelepedett, sűrű ködöt, de ehelyett csak a téglafalnak tudsz nekimenni a valóságban.

Legszívesebben sírva ütnéd az alattad levő talajt, de hang nem jön ki a torkodon. Annyira fáj, fáj ez az üresség, úgy érzed, nincs múltad és jövőd, hogy nem te irányítod az életed, csak sodródsz az árral.

De még csak magadat sem tudod kontrollálni, eltörpülsz a betegséged mellett. Nem bírsz ellenállni a fizikai élvezeteknek. Az evést hányással kompenzálod, és nem érdekel, kivel vagy együtt, csak legyen valaki, mert rettenetesen félsz a magánytól. A partnereidet hálás kiskutyaként követed, aztán mégis eldobod őket magadtól.

"Nekem már mindegy" alapon nem foglalkozol a tetteid következményével. Önrombolásba kezdesz, mert nem akarsz tudni magadról. Különböző gyógyszerek és italok keverésével napokra kiütöd magad, hogy hozzád se szóljon senki. Ki akarod magad zárni a világból.

Isteníted az általad kedvelt embereket. Képes vagy beszerezni egy egész ruhatárnyi kék ruhát, ha ő azt mondja neked, hogy illik hozzád az a szín, aztán amikor összevesztek, jobb esetben tüntetőleg pirosat veszel fel, rosszabb esetben szétszaggatod minden kék cuccod.

Lehet-e élni a zavarral? Igen. Mégis úgy gondolom, örök magányra vagyunk kárhoztatva. Sosem szerethetnek eléggé, soha senki nem töltheti be a bennünk levő űrt. Lehet próbálkozni, de mindig lesznek hullámvölgyek. Egy-egy pillanatra meg lehet feledkezni a borderlineról, de állandóan ott bújkál az emberben, és a legstresszesebb időszakokban nem lehet féken tartani.