Utalhatnak ezek vmi mentális bajra?

Általában a barátnőimmel szoktam lenni de nem beszélek velük inkább csak hallgatom őket és állok mellettük. De van amikor még ennyire sem tudom elviselni a társaságukat ilyenkor teljesen elzárkózom. Hajlamos vagyok néha elgondolkodni azon hogy mit is ér tulajdonképpen az életem, és mindig arra jutok egy senki vagyok akiből mindenkinek csak a kára származik. A legjobb barátnőm az egyetlen akivel hajlandó vagyok hosszabb ideig beszélgetni. De ezen beszélgetések során főleg csak róla van szó, mert nekem még mindig nem sikerült beengednem őt a bizalmamba (már 10 éve ismerem). Ő teljesen megnyílik nekem de én képtelen vagyok megnyílni neki. A szüleimmel ugyanez a helyzet. Egyszerűen senkiben sem tudok megbízni. Emiatt is zárkózom el olyan gyakran. Tavaly az egyik ilyen (hogy nem tudtam egyszerűen senkivel sem beszélni, csak magam voltam) 5 hónapig tartott. Ha ideges vagyok megkeresem a legközelebbi dolgot amivel árthatok magamnak (ha egy cerka van nálam akkor azt beledöföm a felkaromba, ha fürdőben vagyok akkor a polcba verem a fejem vagy a szemöldökszedőmmel karistolom a lábam stbstb..). Belül ürességet érzek, mintha nem lenne értelme az életemnek. Nincs semmi, ami előre hajt. Mit tudnék ez ellen tenni? Ez vmi betegség lehet? (bonderline szindrómára vagy szociális fóbiára gyanakszom) Vagy ez bárkivel előfordulhat?