Miért történik velem mindez, miért nem akarok változtatni?

Mindig is egy hiperaktív, mosolygós,életvidám lány voltam, (aki akár az utcán is teljes hangerővel énekel, ha éppen az felvidított valakit),azon kívül, hogy 7 évesen volt egy pánikbetegségem(nem bírtam egyedül maradni), sosem volt ilyen jellegű problémám.

Ősszel kezdtem a középiskolát, és már az első hetekben nagyon könnyen beilleszkedtem, és rengeteg új barátot, ismerőst szereztem.

Egy pár hónapja azonban elkezdtek ''elsötétülni'' a gondolataim, eleinte jól fenn tudtam tartani az álcát, hogy minden a régi, és a negatív dolgokat levezettem otthon, egyedül pl. vers-és prózaírással, festéssel.

Egészségileg sem állok olyan jól, nem javult a gerincferdülésem, ezért újra kell fűzőt hordanom, streptococcusom van, állandóan fáradt vagyok, és fájnak az ízületeim.

Volt egy egy hetes szünetünk, de az alatt egyáltalán nem voltam képes kipihenni magam, és hétfőn az iskolába már nem volt erőm eljátszani azt, amit eddig.

Így jutunk el a jelenig, ahol szünetekben egyedül ülök és olvasok, kerülök minden embert a padtársamon kívül, irtózok mindennemű érintéstől(pedig régebb arról voltam híres, hogy mindenkit éjjel-nappal ölelgettem), és egyszerűen olyan, mintha nagyítón át nézném a többieket, és az apró hibáik felerősödnének.

Az elméletileg legjobb barátnőmhöz már hozzá se szólok, és amikor kérdezi, hogy mi a baj, egyszerűen nem tudok, nem akarok válaszolni, egyszerűen nevetek azon , hogy az orrom előtt veszítem el az egyik legfontosabb embert az életemben , és nem akarok tenni ellene. Szomorú vagyok azért, mert fájdalmat okozok neki, de egyszerűen nem akarok többet vele(és még sok mással) együtt lenni.

A folyosón már nem is köszönök senkinek, csak lehajtom a fejem, és sietve lépkedek.

Sok közösségi tevékenységre jártam(diáktanács, kórus, színjátszókör-ez heti 3x-), de most mindet mellőzöm.

Tisztában vagyok azzal,hogy mekkora hibát követek el azzal, hogy így eltávolodok mindenkitől, de valamiért nem akarok tenni ellene. Legszívesebben elmennék valahova, ahol nem ismer senki, vagy bezárkóznék valahova egyedül.

Ráadásul holnap van az a rohadt valentin nap, és biztos minden csöpögni fog ettől a témától. Amúgy is mindig utáltam az ünnepeket(legfőképpen a születésnapom, és a karácsonyt), de ez az érzés most még inkább felerősödött.

Viszont az érdekes az,hogy ez az egész a közeli családomra nem érvényes. Velük valamennyire még tudok a régi lenni.

Ez csak átmeneti kamasz-dolog lenne?

Nem akarom elrontani a jövőm, de nem is akarok tenni a jelen állapotok ellen.