Miért érzem magam depressziósnak, amikor nincs párom, vagy amikor van, de már régóta együtt vagyunk, és miért fásulok be, veszem át a csaj stílusát, ergo elvesztem a férfi tekintélyem?

Szerintem is depresszió lehet. Az én esetem is hasonló: nagyon sokáig próbálkoztam teljesen hiábavalóan csajoknál, és nemigen voltak sikereim, mert azt hittem, egy lánynak az kell, hogy szerelmet valljanak neki. Futottam a csajok után, úgyhogy nem csoda, hogy nem sikerült.

Mostanában belemélyedtem egy kicsit a témába, és megtanultam egy-két dolgot. Tudom, hogy az egész leginkább belső játék kérdése, hogy a nők a sikerhez, dominanciához, titokzatossághoz vonzódnak, hogy magamat is szeretnem kell, és hogy nem szabad érzelmeskedni. De érdekes módon ezzel együtt sem érzem közelebb magam a dologhoz. Nem bírom elfogadni magamat, és engem sem motivál nagyon semmi. Az utóbbi időben csak olyanba kezdtem bele, ami minimális erőbefektetést igényel; nem versengek, nem rivalizálok, nem törekedem igazán, hogy rám is felfigyeljenek. Azt vettem észre, hogy nem tudok szerelmes lenni. Úgy érzem, megtudtam, hogy mik a sikeres szerelem szabályai, hogy kikhez vonzódnak a lányok, és ezek alapján a szabályok alapján nekem egyszerűen nincs esélyem a játékban. Mintha nevezni akarnál egy olyan versenyre, ahova a fizikai paramétereid alapján nem kerülhetsz be.

(Egy kis olvasnivaló: [link]

Szóval tökre meg tudlak érteni, mert én is tudom, milyen ez a fajta motiválatlanság. A tanácsom: iskolapszichológus (gondolom, diák vagy).

Mindenesetre örülj neki, hogy legalább már volt kapcsolatod; van, aki még erre a minimumra se képes. Ez a tény már önmagában javíthat valamit az önbecsüléseden.

Egyetem amúgy miért nincs pszichológus? Tudtommal szokott lenni...