Minek nevezik ezt a problémát?

Arról van szó, hogy kb. másfél éve folyamatosan késztetést érzek arra, hogy minden kisebb-nagyobb hibás cselekedetem miatt, amit elkövettem "megbűnhődjek", olyan formában, hogy ki kell mondanom, hogy idióta vagy lusta dög vagy stb. voltam, amiért így és így cselekedtem (természetesen csak akkor, ha nem lát senki). Egyszerűen valami belül nagyon erősen feszít, ha nem mondtam ki ezeket a hibákat, valami azt súgja, hogy: "Na, de azért az még sincs a helyén, hogy hibáztál, és meg se bánva a ballépésed, léhán éled az életed tovább". Egy ilyen mondat általában így néz ki: "Azért rontottam el a statisztika vizsgám, mert nem a tételsor alapján tanultam, mert lusta dög voltam!". A gondolataim dorgálását nem érzem elég kézzelfoghatónak, ezért kényszerítve érzem magam, hogy kimondjam őket.

De ez nem elég! Miután ezt a "bűnbánó" szöveget elmondtam, az után néhány másodperccel felsejlik bennem, hogy: "Basszus, nem vittem le a mondat végén a hangsúlyt!" vagy: "Nem ügyeltem a vesszőkre a mondatban!", így "érvénytelennek" érzem az "öngyónást". Csak akkor elfogadható, ha normálisan hangsúlyoztam, fogalmaztam, normális testtartásban voltam, ezért még egyszer el kell mondanom a dolgot, de utána újabb és újabb, nonszenszebbnél nonszenszebb gondolatok késztetnek arra, hogy még egyszer elmondjam, ezzel mintegy végtelen sorát elindítva a gondolatoknak. Ez az önmarcangolás, kb. egy-másfél órát vesz el a napomból.

Ez az egész egyre rosszabb! Olyan, mint egy rabság, amiből menekülnék, csak nem tudok. Akkor is fojtogatva érzem magam, ha nem "bűnhődök". Nem tudok ellazulni, egy haveri összejövetel, egy közös sörözés közben feloldódni, mert akkor is kísért. Szinte olyan mintha, azt mondaná az a valami: "Most figyelj másra, érezd magad jól, de majd ha hazamész, az lesz az első, hogy emiatt és emiatt meg kell gyónnod!". Mint egy kegyetlen apa, aki folyamatosan leckézteti a gyerekét vagy mint egy aljas zsaroló! Mindig jön az a valami bennem, ami azt súgja: "Rendben van, fejezd be az önmarcangolást, na de azért még ezt és ezt a hibád utoljára bánd meg és vége... csak egy utolsó gyónás, na, kibírod! Mégsem élheted úgy az életed, hogy ezen túllépnél csak úgy!". Aztán persze nem az lesz az utolsó és millió dolog miatt érzem azt, hogy még meg kell "gyónjak". Pontosan, mint egy díler, mikor a hernyót kínálja a kábítószerfüggőnek. Azt érzem, hogy nem vagyok a saját magam ura és valaki uralkodik fölöttem, akit nem ismerek, mert nincs arca.

Olyan is van, hogy bizonytalan leszek napokkal az után, hogy XY dolog miatt megdorgáltam magam, hogy: "Vajon tényleg átgondoltam-e ezt már... lehet, hogy még nem és rosszul emlékszer rá, hogy emiatt már megbűnhődtem. Biztos, ami biztos, még egyszer kimondom a vétkemet!".

Egy valóságos rémálom, kínszenvedés ezzel élni. Valaki tudja mi ennek a problémának neve? Van erre valamilyen tudományos meghatározás? Mitől alakul ez ki? És legfőképpen, hogy lehet ebből kilábalni?