Az normális, hogy ennyire nem tudom, hogy ki vagy mi vagyok?

A gyerekkorom nem volt valami fényes(17 vagyok, szóval igazából még mindig gyerek vagyok), nagyon depresszív, magamba forduló fiú lettem. Nem tudok barátkozni, félek az emberektől, néha őket utálom, néha meg magamat hibáztatom. Reggelente amikor a tükörbe nézek, legszívesebben betörném, mert annyira gyűlölöm magamat. Szánalmasnak érzem magam és folyton a halálra gondolok. Rossz az alvásom, néha stressz érzetem van ok nélkül is és a sírást is néha alig tudom visszatartani...egyszer pl majdnem matekóra közepén sírtam el magam, máskor meg pont mikor hazaértem, akkor tört el a mécses és igazából konkrét ok nélkül. A fejemben mindig járnak a rosszabbnál rosszabb gondolatok. Nem tudom, h melyik nemhez vonzódok vagy, h milyen nemű vagyok("normál" vagy transz). Van 1-2 lány barátom, akiken látom, h csak szánalomból beszélnek velem.

A legrosszabb bűnöm az meg mostanában jött elő amit kifejezetten szégyellek: halálosan féltékeny vagyok.

Van egy srác a suliban, akiről mindenki azt gondolta, h meleg. Most van egy barátnője szóval vagy heteró vagy bi, de ez mindegy is...A lényeg, h a középsuli első óta musicaleket rendez nagy sikerrel, ami azt bizonyítja, h kiáll a céljai mellett. Mindig hülyéskedik, nyílt pl ha megy valami a sulirádióban, akk simán táncol rá, aztán ha valakinek nem tetszik, akk ne nézzen oda. Letolja nagy ívből azoknak a véleményét akik le melegezik vagy bármit beszólnak és mindig boldog...Összegezve tökéletes élete van barátokkal és erős személyiséggel. De akár egy rosszabb átlagú vagy "tehetségtelen"/céltalan diákkal összehasonlítva is egy szerencsétlenség vagyok. Persze tudom, h nem kellene másokkal összehasonlítani magam, de mindig amikor megpróbálok valami pozitív tulajdonságot keresni magamban, akk még jobban kiábrándulok magamból, mert nincs egy jó tulajdonságom se. És ha ez még nem elég, rosszak a jegyeim, nem tudok kiállni az igazamért(folyton szívatnak), álomvilágban élek és minden reggel és este azért imádkozom, h olyan problémáim legyenek, mint a többi korombelinek. Egy perc csend a fejemben csodásan esne. Gondolom nem hihető a hisztizésemből, de én komolyan megpróbálok optimistán hozzáállni a dolgokhoz, de egyszerűen nem megy. Tudom, h elég zavaros amit leírtam-és bocsánatot is kérek miatta-, de a gondolataim is azok :D.

Ui: Gondoltam arra, h elmenjek pszichológushoz, de aki járt annál, aki közelben van és ingyenes az azt mondja, h nagyon bunkó volt hozzá, máshol meg messze lenne és fizetni is kéne érte(nem keveset):/

Uui: Ez mennyire normális? Mármint én kifejezetten attól tartok, h megőrültem.