Normális, hogy a nővérem ilyeneket ír?

Tudom, nem szép dolog, hogy beleolvastam a naplójába, de őszintén szólva kicsit aggódom. És nem tudom, talán jogosan. Szerintetek mit tegyek? Szóljak a szüleinknek? Tuti kiakadnának... Egyszerűen fogalmam sincs, mit csináljak.

"2013.12.16. hétfő, 18:27

Kedves Naplóm.

Nem mentem ma suliba. Beteg vagyok. Azt hiszem.

Még sosem vágtam meg magam. Viszont számtalanszor eljátszottam már a gondolattal. Ahogy a jéghideg pengét mutató- és nagyujjam közé fogom. A másik kezem egyik ujjbegyét végighúzom az él mentén. Épp csak annyira, hogy hozzáérjen, épp csak érzem, a penge nagyon éles. Az ujjbegyem megáll a penge sarkánál, és ezután az az éles kis fémdarab elindul lefelé, vissza az ujjam irányába, végigfut a tenyeremen, a csuklómig.Az ér mentén halad tovább a karomon... de ezúttal nem csak érinti. Lassan behatol a bőröm alá felhasítva azt. Érzem, ahigy szétnyílik az egész alkarom. Egyre hosszabbra nyúlik ez a nyílás. Vér... Vörös vér csorog végig a bőrömön. Lassan kezd el csípni a hasadék, mintha fájna. De nem szorítom ökölbe a kezem, teljesen felesleges. Érezni akarom ezt a tüzet, ami egyre intenzívebben égeti a karomat. Lehunyom a szemem. A pengét elejtem, és csak arra koncentrálok, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. Az oxigén szétárad az ereimben, ugyanilyen sebességgel halad bennük a parázs is. Fáj. Őrülten. De nem számít. Hiszen ezért csináltam. Mintha lebénultam volna. És észre sem vettem. Jéghidegek a kezeim. Teljesen lefagytak. Belül viszont egyre jobban égek. Tüzel az egész testem. Tűz és jég. Élet és halál. Az agyam egyre intenzívebben működik. Mintha egyszerre kitisztult volna. Minden szennytől mentessé vált. Nyugodt, mégsem állt le. Épo ellenkezőleg. Ez az egész apróságnak tűnik. Egy apró lételem. Amit a normális emberek nem értenek. Már nem érzem magam egy reménytelen, elveszett senkinek, sokkal több vagyok. Tisztán látom a világot és benne magamat is. Ahogy elérem az álmaimat. Boldog vagyok. Egy rövid ideig csak, de az vagyok. Míg a jég le nem győz teljesen. Egész testem egy jégcsap. Mégsem érzem, hogy fáznék. Ez így jó. Nem akarom felnyitni a szemem, mert akkor vissza kellene térnem abba a világba, ahol csak egy "reménytelen, elveszett senki" vagyok. Muszáj. Újra elkezd fájni a karom, de ez már sokkal kellemetlenebb az előző fájdalomnál. Ökölbe szorított kézzel próbálok enyhíteni rajta. Körmeimet belevésem a tenyerembe, amennyire csak lehetséges. Körülöttem vértócsa. Csak most kapok észbe. Elszorítom egy fehér ronggyal a sebet, de a vér még mindig csak jön. A rongy teljesen átázik. Mit tettem? Csak sírok és levegő után kapkodom. Nagyon lassan vagyok csak képes lenyugodni. Egy nagy lélegzetvétel után újra rámtör a zokogás, még erősebben. Semmire sen gondolok, csak bőgöm, mint egy idióta. Vérben, könnyek között, összekucorodva a hideg fürdőszobacsempén, egyedül egy olyan világban, ahol bárki valóra válthatja az álmait, bárki boldog lehet. Egy olyan világban, ahol semmi keresnivalóm.

Nagyjából ennyi. Nahát, ilyet is csak valami elmeroggyant, beteg ember képes leírni.. Főleg, hogy még soha az életben nem ártottam magamnak szándékosan."