Miért utálom a gyerekeket és az anyukákat?

Ha "normális" anyukáknál és gyerekeknél van ilyen, akkor talán te is szeretnél már gyereket és valamiért most nem lehet és irigy vagy?

Viszont ha olyan helyzetekben van, amikor pl. egy gyerek rosszul viselkedik és nem szólnak rá a szülei (pl. rugdos a gyerek a koszos cipőjével a buszon, anyuka egy szót nem szól, egy ruhaüzletben dobálja le a ruhákat a gyerek a földre, az eladók rászólnak, mert anyuka nem, és még felháborodik, hogy mertek az ő gyerekére szólni) az engem is idegesít és szerintem nincs benne semmi rossz, irigység.

Téged alapból nem a szülő és a gyerek zavar, hanem az anya türelmes viselkedése a gyerek felé. Ha azt látnád, hogy lekever neki egy jó nagyot, pillanatnyi elégedettséget, elégtételt éreznél. Úgy ahogy írod, irigység részedről.

Hiányzik az emlékedből az ilyen jellegű anya-gyermek viszony, ezért nem szereted látni és szembesülni vele, mert tudod, hogy visszahozhatatlan.

Csak rajtad múlik, hogy szeretnél-e ezen változtatni, vagy dühöngeni akarsz életed végéig. Azt hiszem a megoldás az lenne, hogy megbocsájtasz és elengeded.

Ha már felfedezted magadban a projekciót, az már egyenes út a "gyógyulás" felé. Hidd el, végigcsináltam! Érdemes lenne szakember segítségét igénybe venni, már csak azért is, mert ezeket a sérüléseinket szépen örökítjük tovább (észrevétlenül) a gyerekeinknek is.

Arról nem beszélve, hogy - tapasztalatból írom - ha sikerül "meggyászolni" a boldog gyermekkor, az ideális szülő képét, ami nekünk nem adatott meg, akkor sokkal kiegyensúlyozottabbá válunk az élet minden területén. De amíg ez a kép ott él bennünk, hiányként, addig mindenben gátol.

(Hidd el, értem, hogy miről írsz, én egyszer pánikrohamot kaptam, amikor egy apuka megsimogatta a kislányát a szemem láttára! Nem bírtam nézni, szabályosan rosszul voltam és tényleg, fizikailag is rosszul lettem a jelenettől!)