Mi van velem? Hogyan másszak ki ebből? Megbolondulok?

Úgy érzem, hogy egy csőd az életem.

18 éves vagyok, és még sosem volt komoly barátom. Mindig beleszeretek valakibe, de folyton megaláznak, és soha nem jön össze. Már azt vettem észre, hogy kórosan tapadok az épp aktuális "szerelmemre", mert mindig az volt régebben (meg most is), hogy mások alakítgatták a kapcsolataimat mindenféle hátam mögötti rosszindulatú megnyilvánulásokkal, szarkeverésekkel, pletykálással. Már mindenbe belelátok valami "összeesküvést" (a dolgok nagy részébe nem is alaptalanul). Már egész nap azon szorongok, hogy mikor fogják elcseszni az osztálytársaim a kapcsolatomat valaki olyannal, akit szeretek. Évek óta ez megy, nemsokára vége lesz a giminek, de nem tudnak róla leszokni.

Régebben szinte mindenkiben alapból megbíztam, naiv voltam, de mindig átvertek, és már nem tudom, hogy kihez hogyan viszonyuljak, ezért mániákusan járok az emberek nyakára, hogy beszéljük át a dolgokat, h kiderüljön, h milyen szarkeverés van a háttérben.

Ráadásul nagyon nagyon szerelmes vagyok, de semmi esélyem. Hiába vagyok viszonylag szép, hiába foglalkozom rengeteget magammal, hiába válogatom össze a ruhatáramat a lehető legízlésesebb módon (egy vagyonért), hiába igyekszem kedves, vicces, megbízható, őszinte, egyenes ember lenni, mindig az vesz semmibe, akit a legjobban szeretek, és az fáj a legjobban, hogy nagyrészt ezt mások szúrják el.

Minden nap történik valami rossz dolog, majdnem minden nap sírok. Már csomószor olyan felgyülemlő keserűség és düh van bennem, hogy úgy érzem, hogy bekattanok, és csapkodni kezdek (erre soha nem volt példa, de ettől nagyon félek.) Apró dolgok rettenetesen tudnak idegesíteni (pl apró zajok, vakaródzás, körömpattogtatás...stb.), már néha úgy érzem, hogy teljesen összeomlok idegileg. Pedig itthon minden rendben, szerető családom van, csodálatos anyukám meg minden, de mégis csomószor velük vagyok undok, mert alapból annyira szar napjaim vannak.

Nagyon hipohonder vagyok azt hozzá kell tenni, de sokszor azt veszem észre, hogy bambulok a semmibe, mint egy őrült pl órákon, és csomószor volt olyan, h annyira nem figyeltem, h az óra témája épphogy megmaradt, szóval ezért is félek, hogy egyszer megőrülök tényleg. Jah, és kényszeres hazudozó vagyok, de ezt senki nem tudja rólam (osztálytársaimnak soha nem hazudoztam), de épp most igyekszem azon, hogy leszokjak, és ez is nehéz, de egyelőre úgy néz ki, hogy sikerül.

Igazi barátaim alig vannak, alig van valaki, akivel meg tudom beszélni a problémáimat, szóval ezért is írok ide. (bocsi ha hosszú).

Szerintetek bolond vagyok? Mit kezdjek, hogy jobb kedvem legyen?

Azt remélem, hogy az egyetemen majd jobb lesz, de ebben is bizonytalan vagyok. Nem tudom magam elképzelni egyetemistaként, családanyaként meg még annyira sem.

Köszi, ha elolvastad.

18/L