Lehet beteges a változásoktól való félelem? Ez valami fóbia?

A férjem esetéhez kérnék egy kis segítséget.

Az előzményekről: Azt mindig is tudtam, hogy nem barátja a változásoknak, újdonságoknak. Ugyanazon a munkahelyen dolgozik 20 éve; egy költözéstől kikészül; soha semmit nem dob ki stb. Legszívesebben el se megy otthonról, de már huszonévesen is az otthon döglést részesítette előnyben az utazgatással, bulizással szemben. Ahogy öregszik, ez természetesen egyre fokozódik. Bizonyára ismeritek az ilyet - és nem is lenne mindezzel elvileg nagy baj, vannak ilyen személyiségtípusok.

Most viszont úgy látom, hogy problémája van.

Megkeresték őt és néhány kollégáját egy másik cégtől, és át akarják őket csábítani oda dolgozni, kicsit magasabb fizetésért és jobb körülmények közé.

A jövője mindkét helynek ugyanannyira bombabiztos: semennyire. Gondolom, manapság már senki nem lehet biztos benne, hogy a cég vagy az ő helye változatlanul meglesz 20 év múlva is...

Az új cég ajánlatát tehát férjem elfogadta, de teljesen kikészül tőle.

Mindenkinek izgalmas dolog munkahelyet váltani, és én értem azt is, hogy ha valaki dilemmázik egy ilyen helyzetben. De azt már nem értem meg, hogy emiatt éjszakákat nem alszik, továbbá retteg, pánikol és nyüszít napközben, mint valami megvert kutya. Csak azért, mert egy VÁLTOZÁS előtt áll. Nem katasztrófa, nem tragédia, csak változás.

Aki nem tud alkalmazkodni, nem kíváncsi az újdonságokra és bemerevedik egy helyzetbe, az szerintem beteg, illetve halott.

Most a férjem tőlem azt várja, hogy támogassam őt az ő rettentő krízishelyzetében, de ezzel nekem három problémám van mindössze: 1. Szerintem nincs neki semmiféle krízise: hiszen van és lesz is munkahelye, jó egészségnek örvend, van meleg otthona és szerető családja 2. Jómagam szeretem, keresem és üdvözlöm a változást és újdonságokat, ellenben 3. kifejezetten undorodom attól, amikor egy férfi ilyen hisztis kis p.csaként viselkedik; és nemlétező pszichológusi képességeimből sajnos csak arra futja, hogy lekeverjek egy virtuális tockost és felszólítom, hogy szedje össze magát, legyen már férfi. Megpróbálom neki az úgynevezett problémáját megfelelő koordináta-rendszerbe elhelyezni és elmesélni, hogy hogy hogy is néz ki egy valós probléma (munkanélküliség, súlyos betegség, halál, gyász, válás, tűzvész, háború stb), és hogy ennek tükrében tervezze újra a hozzáállását. Ezt kognitíve megérti, de attól még ugyanúgy retteg, pánikol és nyüszít.

Ha lenne tényleges gondja, betegsége, gyásza, vagy az utcára kerülne vagy bármi komoly baj érné, én támogatnám természetesen.

De elvileg én nem az anyja, nagymamája, ápolónője vagyok, ráadásul a gyerekeink is vagányabbul veszik az életben az akadályokat. Most komolyan, hogyan respektáljak egy férfit, aki úgy viselkedik, mint egy különösen beszari egyéves?

Azért szeretnék segíteni neki valahogy, először rövidtávon, hogy könnyebb legyen ezt a helyzetet feldolgoznia; aztán hosszútávon, hogy nőjön végre fel és legyen egy kicsit nyitottabb a világra, mert szerintem az az attitűd, hogy lehetőleg minden változást, és ezáltal fejlődést, minél messzebb elkerüljünk, egy negyvenes férfinál még nagyon-nagyon korai és ilyen mértékben biztosan nem egészséges.

Szerintem ez már valami kezelést igénylő probléma lehet, mit gondoltok? És mit javasolnátok, mit tegyek?