Lehetséges, hogy én a szenvedést (direkt) élvezem? (bővebben kicsit hosszú)

Próbálok alapos és érthető lenni. 20/F fölött járok pár évvel. Az életben többször is, tehát természetes módon megadatott számomra a lehetőség, hogy lehessek lányokkal (kapcsolat). Viszont én ezt mindig elpasszoltam magamtól. Nem is akárhogyan. Hogy ne bántsam meg az éppen aktuális alanyt, mindig úgy tettem, mint aki nem veszi az adást...sokaktól tényleg nem vettem, de a többségénél játszottam a dedóst, így gondolván azt, hogy nekik kevésbé fog fájni (eközben tudat alatt mindig éreztem valami endorfin túltengést, miközben pont magamtól taszítottam el a jót, úgy, hogy az adott lány nagyon is bejött, szó szerint nem 1x az esetem volt aranyos, kedves, barátságos). Nem 1x volt közös a vonzalom, de mindig csak a flörtölésig jutottunk el, de azt nagyon mélyen űztük (mindezt a netes világban :/ ). A megfelelő pillanatban mindig meghátráltam, nem tettem meg a következő lépést. Egyszerűen egy hang súgta mindig, hogy nekem nem ez a sorsom, nekem nem lehet csajom, nekem az a sorsom hogy mások végignézzék, hogy egyedül szenvedem és halok meg 1x (közben nem vagyok vallásos). Túl sokat gondolkodom az egész életen, és mindig ott kötök ki, hogy nekem ez nagy felelősség. Nem éppen teher, mivel én magam lennék a teher. Nagyon antiszociális jellemem van, fóbiákkal küszködöm, valamint pszichés betegségekkel is (bipoláris zavar, derealizáció) túlságosan kisigényű vagyok, és pont ezáltalán érzem magam nagyigényűnek, mert ahhoz nagy erő és kitartás kellene a másik félnek ehhez a nyugis élethez. Nem véletlen én is a kockák közé tartozom, de hálistennek egy pár éve tanulásra (programozásra) fordítom minden erőmet amikor csak tehetem. És az a baj, hogy csak 1 életcélom van, hogy legyen egy viszonylag átlagos megélhetőséget biztosító munkám 1x (nem baj ha csak 30 évesen jön össze ami másnak 20 körül), és ennyi. Nem érzek apai ösztönt, nem akarok megházasodni, nem tudnék egy lánynak azonkívül semmi mást nyújtani, csak az őszinte szeretetet, szerelmet, szexuális életet, és túlzott kötődésemet. Nagyon ragaszkodó típus vagyok. És úgy érzem arra az 1 élvezetre (a másik nemre testileg/lelkileg) túlságosan rákattannék. Páran azt hiszik sajnos, hogy meleg vagyok, pedig teljes mértékben a nők iránt érzem a szexualitást. Annyi különbséggel, hogy nagyon érzelmes vagyok fiú létemre, és gyengédséget várok egy nőtől az életben, meg hogy legyen nagyon aranyos, hogy néha vadulhassak is vele, de legyünk gyerekesek is közben (örökös gyereknek érzem magam), nem várom el hogy kockuljon mint én, de hogy legyen nagy szíve és kreatív érzelmes lelkivilága. Nem hiába azt a jelzőt kaptam sokszor hogy aranyos...És itt jön az képbe, amikor ti azt mondanátok, hogy egy fiúnál az aranyos jelző eleve bukta, csak barát lehetek...pont ez fáj nekem tudat alatt, mert akikkel én lehettem volna pont emiatt a tulajdonságom miatt akartak velem lenni...És újabban nem egy elpasszolt barátnőmtől hallom vissza évek múltán, hogy bizony (ha nyugis ha vadabb a jellemük) igenis az aranyos fiúra vágynak igazán. :/ . Eddig az életben csak egy lányra emlékszem, aki a mesém után rákérdezett, hogy én ezt az állapotot élvezem? Mert ha igen, akkor innentől kezdve nincs mit tenni. És nagyon elgondolkodtam ezen, hogy nekem direkt ezt nyújt már mániás élvezetet, hogy büntetem magam és szenvedek a magánytól, és ezáltal a másik nemet is megbántom azzal, hogy nem osztom meg magam vele? És akiket lepasszolok azon kattog az agyam, hogy most ők mit gondolhatnak rólam, hogy szenvednek miattam, mert hogy aranyos vagyok a szemükben, barátságos, segítőkész, de azt az 1 dolgot nem engedem meg magamnak és nekik sem? Ez úgy esik ki, hogy másnak az irántam táplált lelki szenvedése termel nálam endorfint :/ Pedig soha senkit nem tudnék bántani. Mindenki aki ismer egy teljesen ártatlan lénynek vall engem, aki soha semmi rosszat nem tenne a másiknak. Még megelíteném röviden ezt a bipoláris zavart és a derealizációt. A bipoláris betegség öröklődő, de ezt a derealizációt nem tudom hova tenni. Van hogy álmodok valamit a múltamból, hogy kisgyerek vagyok és játszom a régi haverokkal az utcán. Aznap ahogyan felébredek mintha az időt a múltban látnám. Máshogyan élem meg a vizuális élményt, vagyis minden hétköznapi dolgot amit látok, viszont amnéziával sosem jár, csak nem vagyok szinkronban az idővel. Másik eset mikor pusztán úgy érzem pszichikailag megválok a testemtől, és csak a fizikai érzetem választ el a teljes neutralitástól (mintha egy látatatlan szellem/kameraként figyelnék mindent). Ilyenkor akármit teszek vagy nem teszek, ha megbántanék valakit, ha nem, úgy érzem én semmiről sem tehetek, nem kell rosszul érezzem magam, mert talán én vagyok én, de lehetnék most akárki (elképzelem, hogy egy másik személy vagyok, aki boldog, akinek van csaja stb...és betudom magamnak hogy mint anyag a földön lehetnék akárki, csak éppen ezt a testet vezérlem amiben vagyok). Ez most túl hosszúra sikeredett. Ja és a legutolsó: pszichiáterhez és pszichológushoz sosem tudnék elmenni, mert anyit felfogok, hogy ő sosem fog felérni egy igazi lélekkel, egy lánnyal, egy baráttal, ő sablonosan fog kezelni úgyanúgy mint a többi páciensét, tehát itt van ez az érzelmi kötődésem, és ezt egy lélekmester aki erre szakosodott nem tudná helyrehozni. Létezik sors, létezik hogy nekem ez kell, létezik, hogy anak ellenére hogy cefetül kívánom kresztbe-hosszába a másik nemet, nekem mégis ez a meglévő életmód a jó?