Mániás depresszió vs. Munkahely. Mit tennétek a helyemben?

23 éves nő vagyok, és bármilyen hihetetlen, hét éve mániás depressziós (avagy két lehetőség van, vagy depressziós vagyok és öngyilkos akarok lenni, vagy pörgök és extázisban vagyok, ami nagyon jól hangzik, csak néha eltúlzom a dolgokat, és utána jön a szégyenérzet; köztes állapot nem is emlékszem mikor volt/volt-e egyáltalán).

16 éves koromban ugye az iskola volt a munkahelyem. És bár elég jó tanuló voltam, minden nap gyomorgörccsel mentem be, és sokszor féltem; pl. hogy felelés közben hülyeséget mondok és kiröhögnek stb. Iszonyatosan nehezemre esett koncentrálni, rendszeresen elég "látványosan" elbambultam és a tanárok persze ilyenkor mindig besütöttek egy kérdést, hebegtem-habogtam, rákvörös lettem. Állandóan remegett a lábam, ahogyan most is. Akkoriban is majdnem naponta eszembe jutott az öngyilkosság, de akkor még nem kíséreltem meg.

Na jó ez volt a bevezető. A nagy probléma pedig most jön:

egy igazán jó pozícióban dolgozom (ahhoz képest, hogy ilyen fiatal vagyok és még nő is), tehát úgy képzeljétek el, hogy sokszor rajtam áll, hogy egy jó pénzzel kecsegtető üzletet megnyerünk-e vagy nem. Ahogy a legjobb barátnőm is, közületek is sokan azt gondolnátok/mondanátok, hogy húúú hát legyél már büszke magadra, hogy ahhoz képest, hogy a szüleid nem hogy hozzásegítettek, hanem hátráltattak az előrejutásodban, te mégis törtél előre (mikor mániás állapotodban voltál), és még akkor is valahogy bent maradtál, amikor a pokol legmélyebb bugyrában érezted magad.

Én nem vagyok büszke rá sajnos. A pokolba kívánom az egészet, miért nem indultam másfelé? Valami olyan felé ami életben tart? Megöl a stressz, és ez az üzleti szemlélet, hát én nem is vagyok ilyen?!

2 éve dolgozom a cégnél, evégett költöztem el anno másik városba. Eleinte iszonyat piti pénzért dolgoztam, de látták bennem a lehetőséget, és feljebbléptem. A kezdeti nehézségeket valahogy még elfogadtam, hogy azok vannak és kész. De utána egyre nagyobb lett a nyomás. Az elején csak feles nyugtatókat szedtem, azt se mindig. Aztán mindig emelni kellett az adagot. Muszáj volt, mert ha kijött rajtam a roham (mely különböző formában jelentkezik nálam: 1. pánik 2.hirtelen öngyilkossági szándék 3. dühroham 4.sírógörcs), akkor nem tudtam dolgozni és pont. Persze ezeket lepleztem. Normális állapotomban jól is és gyorsan is dolgoztam, elégedettek voltak velem. Aztán egyre többet tukmáltak rám, és vártak el, de fizetésemelést még mindig nem mertem kérni, mert szégyenlem, amilyen vagyok, érzelmi stabilitás szempontjából nem vagyok megbízható.

A cég "nagy" tárgyalásain is résztveszek, volt olyan, hogy „csak” 1mg-nyi nyugtatót vettem be, de a megbeszélésen olyan szituációba kerültem, hogy az az 1szem tabletta sem tudott letompítani, nyeltem a könnyeimet, próbáltam a kezem-lábam leszorítani, hogy ne lássák, hogy iszonyatosan remeg és majdnem megőrültem mire kiszabadultam a tárgyalóteremből, rögtön a WC-be rohantam, megmarkoltam egy csomó kéztörlőpapírt és bezárkózva abba zokogtam, nehogy meghallják. Sipirc az irodába vissza, szemcsepp, még egy nyugtató, mosolyerőltetés az arcra.

Ilyesmik egyre sűrűbben történtek meg. Nem volt már elég a nyugtató. Kerestem mindenféle lehetőséget, hogyan tehetném rendbe magam, még több nyugtató és másik gyógyszer nélkül. Meditáció, jóga, angyalterápia ilyesmikkel próbálkoztam. Sikertelenül. Az akkori párom nem segített semmiben, látván mit kínlódok, sőt elege lett abból, hogy egyre többször depressziós vagyok. Ez nagyon fájt, mert én elhalmoztam a szeretetemmel, szívesen gondoskodtam róla, mint egy gyerekről, bár ezt lehet hogy nem kellett volna. Mondtam, hogy hagyjon el, mikor úgy éreztem, hogy mostmár biztos, hogy meg fogom tenni, mert nem akartam, hogy részese legyen, ne higgye azt senki, hogy miatta csináltam. Pedig az ő keze is benne volt a dologban.

Minden egyre rosszabb lett. Még a hitemet is elvesztettem, úgy éreztem, hogy az egész életem egy nagy Őrület. Kezdtem teljesen megkergülni, éreztétek már úgy, hogy tényleg, totálisan megőrültetek? Nagyon eldurvult a helyzet, nevetve fantáziáltam arról, hogy milyen buli lesz, majd ha kinyírom magam, nem tudtam betelni azzal a skálával, amely módokon meg lehet tenni. Korábban csak olyan fordult elő, hogy éheztettem magam, de most gyorsat és biztosat akartam. Egy ilyen őrült estén fogtam az összes nyugtatót ami otthon volt, és egy üveg Jägermeisterrel lehúztam őket. De bekészítettem egy jó éles húsvágó kést is, biztos, ami biztos. Na onnantól egy hétre csak képekben emlékszem. Állítólag XY hívott, én meg felvettem a telefont és belenyöszörögtem valamit. Aztán valaki más jött értem, mondjuk még mindig nem vágom, hogy jött be, de nem firtatom a témát nála inkább. Kimosták a gyomrom, rá az infúzióra, állítólag több mint egy napig fel sem ébredtem. Aztán vittek a pszichiátria szubintenzív osztályára(legkeményebb), mert ahogy nekem visszamesélték, őrült módjára el kezdtem dumálni az orvosnak, hogy majd legközelebb megteszem másképp, és cseppet sem bánom amit tettem… Mert tényleg nem bántam, sőt. Mérges voltam, hogy miért éltem túl. A pszichiátrián később mindent letagadtam, én bánom az egészet trallalala, azt akartam, hogy kiengedjenek, mert tudtam, ha sokáig húzom itt bent, akkor kirúgnak a munkahelyemen, mert őket ilyesmi nem hat meg. És jól is gondoltam. Leoltottak, hogy én az állásinterjún miért nem mondtam, hogy beteg vagyok. Miért mondtam volna nekik, ha senki nem tudott róla? Mert akkor ők felvettek volna egy stabilabb embert. Jah mondom köszi, ha az embernek baja van, akkor ne vegyék fel sehova, dögöljön éhen. Rohadjanak is meg, a belemet kidolgoztam nekik, mindent elkövettem, hogy elégedettek legyenek velem.

Szóval megígértem nekik is, hogy soha többet nem csinálok ilyet, minden fain lesz, megbántam blablabla, csakhogy megmaradjon az állásom, mert ugye albérletem van, havonta fizetendő megtakarításom, és ez bizony nem olcsó mulatság. Szüleimhez költözhettem volna csak vissza, de az totális hátrafelélépés lett volna, apám napi cinikus beszólásairól nem is beszélve…

Küzdöttem, talpraállok, helytállok a munkában, másik nyugtatót szedtem + mániás depresszió elleni gyógyszert. Aztán 1 hónap múlva megint visszaestem; miért nem hat a gyógyszer? Lehet nem is ez a betegségem? Megint a pszichiátrián kötöttem ki, de ezúttal a mentálhigiéniás részlegen. Lehet kiröhögtök, de nekem tetszett az ottlét. Sokan olyanok voltak, mint én, értettük egymást. Haza se akartam jönni.

Azóta a sokadik gyógyszerváltáson vagyok túl, mi vagyok én, kísérleti patkány? Lehet hogy totál félrediagnosztizáltak, mert semmi nem változik. Kijöttem a pszichóról, vissza a való életbe. Megint küzdöttem. Egyre sz*rabb megint. A jelen: úgy érzem, hogy képtelen vagyok emberek közt dolgozni. Belefáradtam. Teljesen kimerültek a tartalékaim. Úgy érzem magam, mintha kecske lennék a farkasok közt. Mindennap. Én most tényleg úgy érzem, hogy már csak egy-két hónap van hátra ebből. Vagy megint az öngyilkosság felé megyek el, vagy váltok egy óriásit. Láttátok már a "Ben X" című filmet? Na kb. ott is ez volt a felállás. Két éve láttam és igen nagy hatást tett rám a film, mivel a főszereplőben felismertem magam, attól függetlenül, hogy én nem autista vagyok.

Gondolkodom, hol a kiút? Tudom, hogy nem mehetek másik munkahelyre, nem lenne jobb, túlságosan legyengültem ehhez. Sőt, magamat ismerve, még nagyobb kárt csinálnék. Szeretnék egyedül dolgozni, nem akarom fenyegetve és kiszolgáltatva érezni magam, nap mint nap. Más nem jut eszembe, csak, hogy a nyelvvel vagy a webdesign/Photoshop tudásommal kezdjek itthon valamit. Angol, német felsőfokon megy. Csak totál megzavarodtam, hogyan kellene ezt csinálnom? Régen korrepetáltam gyerekeket, idősebbeket is németből, és elég jól ment. A fordítást pedig a cégnél eleinte nagyon-nagyon sokszor csináltam, szerintük jó volt a fordítás. Igaz, ehhez nincs végzettségem, csak tudás. Nyilván nem kérhetek el annyit, amennyit a szakmabeli, ezt tudom. De a szakmám egyébként web és multimédiafejlesztő, de abból a programozás része már nem megy jól, sokat felejtettem. Mit kellene most lépnem, hogy elindulhassak ezen az úton, hogy végre békében tölthessem napjaimat? Nekem nincs senkim, aki anyagiakban támogatni tudna. Ez is fontos szempont. Tudtommal ilyen betegségre, mint az enyém nem jár 10 Ft segély se, de ha tévedek, akkor szóljatok. Fúúú, tényleg nagy most a zavar a fejemben, csak menekülnék minél előbb, valami más kell, de nagyon mert nem bírom tovább!

Szóval a kérdés: mit tennél, ha te lennél én?

Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikerült, de ez az életem.