Depressziós vagyok, vagy valami más bajom van? Évek óta nem értem magam, de ez egyre rosszabb, sokszor elviselhetetlen a létezés.

Sziasztok! 18 éves lány vagyok, elvileg tehetséges, jó tanuló, nem vagyok csúnya. De képtelen vagyok a boldogságra. A gyerekkorom nagyin rossz volt itthoni és iskolai problémák miatt, kb. hetedikben éreztem először azt, hogy fájdalmat akarok okozni magamnak. Most már elég komolyan vagdosom magam. A legrosszabb az, hogy pl. vagyok a suliban, órán ülök, és egy undorító senkinek érzem magam, legszívesebben ordítanék, fellökném a padot, kikúsznék négykézláb a teremből, őrültséget csinálnék. Tudom, hülyeség, de sokszor gondolok arra, hogy halnak képzelem magam, és kiúszok az óráról. Nagyon ocsmányul kövérnek érzem magam úgy két éve, de ez most már igaz is, lefolyok a székről, el sem tudom mondani, mennyire gusztustalan vagyok. Nem látom, hogy lenne valami lehetőségem az életben, már nem hiszek a szerelemben. Nem tudok normális kapcsolatot kialakítani az emberekkel! Szívem szerint egész nap egyedül gubbasztanék itthon. Vagyis most így érzem. Máskor meg azt, hogy kellene nekem egy saját lakás, valami munka, és akkor minden héten más pasit vihetnék fel magamhoz, ismerkedhetnék mindenféle emberrel. Ez is akkora butaság, mert egyébként szűz vagyok, és a gyomrom is felfordul, ha arra gondolok, hogy egy fiú hozzám ér úgy. Pedig volt már barátom, nyolc hónapig együtt voltunk, de szakítottam, mert nem tudtam elviselni, hogy felelek egy másik ember érzelmeiért, tetteiért. Vele nem voltak nagy gondjaim olyan értelemben, csak sokszor sírni volt kedvem, nehéz elfogadni az undorító kinézetemet. Sosem lesz belőlem senki, meg fogom ölni magam pár év múlva, nem hiszem, hogy egyszer jól leszek. Nem is emlékszem, milyen volt normálisnak lenni. Közben tudom, hogy az állapotom nem olyan vészes. Idáig úgy voltam az öngyilkossággal, hogy egy lehetőség, blabla, de mostanában már a konkrét eszközön gondolkodom, hogy jó lenne bebiztosítani magam, pl. valamilyen gyógyszerrel járni minden nap a suliban. A suliban is szoktam magam vagdosni, már olyanokat vágok, hogy az egész kezem csupa vér, és csöpög. Azért vágom meg magam, mert gyönyörű a vérem, és szeretem a sebeket, csak sajnos rejtegetni kell őket. De néha már úgy érzem, inkább bele kellene ordítani az emberek képébe, hogy igen vagdosom magam és akkor mivan? És mrgvágnám magam mindenki előtt, és belefulladnának a vérembe. Amúgy szeretem az embereket, jóindulatú vagyok, szeretem a sorozatgyilkosokat, megértem őket, nem ítélem el őket. Mindig piszkáltak általánosban, és most is érzem, hogy én csak egy vicc vagyok, lenézett senki, egy NYOMI, STRÉBER, CSICSKA SENKI. Senki nem ismer engem igazából, én se tudom, ki vagyok. Szeretek írni, rajzolni, szeretem a pszichológiát, de nem lesz belőlem senki, mert túl gyenge vagyok. Mások küzdenek, én meg csak mindent elfogadok, de nem érdekel, csak ne lennék ilyen kövér. Nagyin összeszedetlenek most a gondolataim, nem is tudom létezik-e ilyen szó, sok vesszőt kihagytam, és sok az elírás, bocsánat!