Mi a véleményetek a velem történtekről (pánik, depresszió)?

Néhány éve elájultam egy nyilvános helyen. Rettentően cikinek éltem meg, ahogy az emberek engem néznek, olyan gyengének éreztem magam és sebezhetőnek. Ezt nagyon nehezen tudtam feldolgozni, kb. 2-3 évig folyamatosan attól rettegtem, hogy megismétlődik valahol, buszon, villamoson, boltban, utcán. Állandóan a menekülési útvonalakat kerestem, hogy ha kezdeném rosszul érezni magam, mielőbb eltűnjek az emberek szeme elől, vagy legalább ne legyek feltűnő helyen, ahol sokan látnak. Két évig egyetemre jártam az egyik legnehezebb szakra, ami létezik. Túlhajtottam magam, volt, hogy éjszaka is tanultam, keveset is aludtam, nem étkeztem rendszeresen. Aztán rájöttem, hogy nekem ez nem megy, és otthagytam az egyetemet. Nem sajnáltam, hogy így történt, mindezek ellenére szerettem oda járni. Ezután volt egy kisebb műtétem, amit helyi érzéstelenítéssel végeztek, végig rettegtem, mert parázok a vértől. Ezután két-három héttel ültem a szobámban, neteztem és hirtelen nagyon rosszul lettem. Pánikrohamom volt, gondolom ettől a hosszú pszihés megterheléstől, amit átéltem, de akkor ezt még nem tudtam. Azt hittem a szívemmel van baj, ezért csináltattunk egy ekg-t, meg vért vettek. Ezután egy-két nappal úgy kezdtem érezni magam, mintha kívülről nézném a világot, és depressziós lettem. Az első hónap maga volt a pokol, de aztán új sulit kezdtem, új közösségbe kerültem, és hétről hétre kezdtem jobban érezni magam. Egy évig sokkal jobban éreztem magam, aztán újra jöttek a problémák, egyedül voltam, magányos és megint lecsúsztam. Ekkor voltam pszichiáternél, aki Frontint meg antidepresszánst írt fel. A Frontint szedtem egy ideig, az antidepresszánst viszont nem. Így megint jobban lettem. A pánik viszont már elmúlt, a rosszulléttől nem félek, a vért is jobban bírom, nincs halálfélelmem se. Viszont ha otthon vagyok egyedül megint depisnek érzem magam, ami elmúlik ha társaságban vagyok. Ezért is gondolom úgy, hogy a magánytól vagyok most már depis, nem a kimerültségtől, mint anno, mert egyáltalán nem úgy élem az életem, ahogy szeretném, és most még változtatni sincs lehetőségem egy darabig. Rettenetes szeretetéhségem van, de ezt most nem kapom meg senkitől. És szorongok attól, hogy soha nem lesz senkim. Azt sem tudom hol ismerkedhetnék, mert a barátaim messze laknak tőlem és egyedül hova mehetnék?

Nem várom gyógyszerektől a javulást, mert az nem oldana meg semmit.

Így külső szemlélőként, hogy látjátok a helyzetem?