Az életem egy csődtömeg, az iskolában bukásra állok majdnem minden tantárgyból, szüleim azt hiszik tanulok, nem tudom mi tévő legyek?

De javíthatsz,hiába mondják a tanárok,a lényeg hogy lássák rajtad hogy akarsz tanulni,és tényleg tanulj.Én sem voltam jó tanuló,én is sokból álltam bukásra,2perc késés kirugás lett volna.Ez utolsó évfolyam volt.A szüleim és ofő mindennapi kapcsolatban voltak,telefonon.Aztán javítgattam,de nem nagyon ment.Azt mondták hogy vizsgára sem mehetek,ugyhogy képzelheted.Aztán megengedték,végül mindegyik szakmai/gyakorlati vizsgám sikerült.Persze nem a legjobb jegyek lettek,de az volt a legjobb hogy a jobb tanulóknek nem sikerült 1ik vizsga sem.

De eközben mindenki csesztetett,meg sem kérdezték hogy miért nem tanulok stb...Nem érdekelt a tanulás...Anyám állandóan piszkált hogy nem lessz belőlem semmi,Én voltam a fekete bárány a szemükben,persze az ikertesómnak nem szólt hogy tanuljon,3év múlva tudott levizsgázni,de nem szólhattam rá semmit,mert szegényt ne piszkáljam,de engem elpateroltak volna otthonról.

Szóval tudsz még javítani!!!!Nekem is ezt mondták!

A szüleidnek fel sem tűnt, hogy 2 éven belül ennyire leromlott az eredményed?

Ha fontos vagy nekik,fel kellett, hogy tűnjön! Nem is keresik rá a választ? Vagy egyszerűen csak hibáztatnak?

Én ezt már nem értem.

De azt gondolom, hogy nagyon hiányoznál nekik. Biztos, hogy tönkre akarod tenni az életüket?

Kell legyen megoldás! Az okát nyilván csak te tudod, de amit írsz, az a depresszió tipikus formája. EGy pszichológus, nevelési tanácsadóra van szükséged. Hidd el, olyan kevés kell, hogy kirángasson ebből a depiből.

Tudod ennyi idösen én is így gondoltam de ez tíz éve volt.

Ha téleg érdekel az életed a szüleid akkor most felkeresel 1 dokit és elmondod a szüleidnek a dolgot. Ha nem 10 év múlva fogod csak igazán megbáni mert az öngyilkoság téleg komoly és csak úgy te se fogod eldobni az élaeted mert egyszerüen élni akarsz.

Ha addig nem szúrt be valaki választ, akkor kettővel ezelőtti (01.14-es) vagyok.

Biztos, hogy van értelme annak, hogyha közösségben vagy, akkor mindenáron leplezni akarod problémád??? Nem pont az lenne a cél, hogy segítsenek kilábalni neked ebből? Bárki, aki tud!

Sajna abban van valami, hogy jónéhány pszichológus/pszichiáter többet árt, mint használ. Van jópár kretén köztük, sajna sokszor többet ártanak, mint használnak.... De nem mindegyik az! Az viszont tuti biztos, hogy két hónap NEM ELÉG a pszichológusból!!! Ha érdemi választ nem találsz, legalább arra jó, (amíg nem találsz jobbat), hogy kibeszéld problémáidat. Igaz, arra ez a fórum is elmegy. De konkrétumokat tényleg ki kell mondani, ahhoz, hogy segíteni tudjon valaki. Leginkább egy szakember. Hozzá nem érdemes gátlásokkal beülni, el kell mondani, kérdezni kell stb. S legfőképpen akarni kell, ebből kigyógyulni. Igaz, ez ebben a helyzetben jó nagy közhely, hisz aki már képes ebből valóban akarni kigyógyulni, az már megtette magától a fél utat. Kicsit bonyolultan fogalmaztam, de a lényeg benne van. Csak az tud akarni, aki kellően erős pszichésen, lelkileg, önbizalmilag stb... Ez amolyan 22-es csapdája.

Egyébként a te korodban egyáltalán nem ritka ilyen depis időszak, akár évek is lehetnek. Én is voltam benne. Sőt, én meg is próbáltam, még ma is látszik halványan a csuklómon a penge helye. Nagy, látványos bibit nem okoztam, ugyan, de azért jó sokáig gyógyult, csak a bőrömet nyisszantotam át. Nem tudtam végülis megtenni, vagy inkább nem akartam valójában. Tipikus figyelemfelkeltő öngyilkossági kísérlet volt ez. A poén az egészben az, hogy a lekötött sebemet még csak figyelemre se méltatták, se szülők, se tanárok, talán egy-két barát jegyezte meg viccesen, hogy "Jé, pont olyan, mintha ki akartam volna nyírni magam! Tök buli!" Senkinek fogalma sem volt róla, mi zajlott akkor bennem, s hogy tulképpen hang nélkül üvöltöttem segítségért. Elkezdtem verseket írni, csupa depiset. Ma már inkább nevetségesnek mondanám ezeket. Szóval próbálkoztam én is mindenfelé, csak éppen ott nem kopogtattam nyíltan, ami a legnyilvánvalóbb lett volna. A szüleimnél. VAgy akár bárki megbízható felnőtt személynél. Lényeg, hogy valójában soha senkinek nem mondtam el, mennyire szarul vagyok. Suli sem ment valami szuperül. Attól féltem, hogyha bárkinek is beszélek (valójában még magamnak sem igazán kimondott) szorongásaimról, akkor teljesen hülyének fognak nézni. Na nem mintha nem tudtam volna felsorakoztatni mindenféle tényleg megtörtént, s szomorú, de valójában álokot problémámra (közeli barát halála, szerelmi csalódás, szülői megnemértés, stb.)

,a valódi okot nem tudtam felismerni akkor. Ma már tudnám. Ha egyszerűen akarom megfogalmazni, akkor valahogy úgy hangzik, hogy figyelemre, elismerésre vágytam. Talán illetéktelen, vagy inkább "befogadóképtelen" embereknek beszéltem egy-két dologról, de érdemleges válasz nélkül inkább ezek is csak csalódások voltak.

Ez az én történetem, s azért mondtam el, hátha segít. Én azóta valamennyire felnőttem (33/L), van három gyerekem, s nem mondom, hogy megkímél azóta is az életem. (Pl. terhesen megözvegyültem, de történt más is). Azt gondolják körülöttem nagyon sokan, hogy ez a tragédia volt életem legnehezebb időszaka. Csak én tudom, hogy ez már a második volt. Az első, amibe te is vagy most, nagyon megerősített, s nem mellesleg az sikerült átvészelni a másodikat! Szerencsére nem tettem végülis tönkre magam anno sem a pengével, sem kábítószerrel, sem rossz társasággal ... stb. (na nem mintha nem próbáltam volna ki ezt-azt). Ez valójában nemcsak a szerencsének volt köszönhető, hanem - ma már tudom - tudatos választássorozatnak is.

Kicsit sok ez most így, tudom, de tényleg csak azért írtam le, hogy értsd, nem vagy egyedül ezzel a problémáddal. Tulképpen mindegy a kiváltó ok. A depresszióból ki lehet kecmeregni. S el kell fogadni a segítő kezet, mégha nem is bízol benne most nagyon. Bár nem vagyok híve a kemikáliáknak, de végszükség esetén az orvos antidepresszánst is fel írhat, vagy talán jobb a homeopátiás pl. Sedatif Pc (ha jól tudom, ez az, de mindenképpen tudakozódj, mielőtt ilyesmit beszedsz. Ha más nem, a gyógyszerész is tud ajánlani valamit, de ahhoz vele is őszinte kell legyél!) De azt tudni kell itt, hogy semmilyen gyógyszer nem oldja meg a problémát, csupán tüneteket könnyít.

Végül: tudom ez most nem nagyon vigasztal, de biztos lehetsz abban, hogy ha ezen túljutsz, akkor sokkal erősebb leszel, s talán majd te fogsz ilyen tanácsokat osztogatni nem is olyan sokára. :-)

Imádni szokták ezt a mondást, én nem nagyon szeretem az ilyesmit, de végülis igaz: ami nem öl meg, az megerősít!