Mit tehetnék? Folyamatosan rosszul vagyok.14/L

Inkább felsorolok mindent, ami az eszembe jut:

Egyfolytában ideges vagyok, legtöbbször indok nélkül. Van, hogy direkt idegesítem magam. Nem tudok az emberek szemébe nézni. Mindenki mondja, hogy nagy a seggem, de senki sem segít lefogyni. Szinte semmihez sincs kedvem. Legtöbbször csak hosszú órákon keresztül nézek ki a fejemből. Le tudom rajzolni a hangokat. (ami a legfurcsább) A fejemben látom az alakjukat és színüket. Nagyon sokszor sírok. Akár ok nélkül is. Furcsa dolgokra korlátozódik az érdeklődésem: dinoszauruszok, a világűr és a naprendszer, bizonyos filmek, animék. Néha hagyom, hogy sértegessenek/verjenek a suliban, mert úgy érzem megérdemlem. Amikor piszkálnak, nem tudok visszaszólni semmit, mert zavarba jövök és gyenge vagyok megvédeni magam. Néha egyszerűen csak lefekszem a földre/padlóra és azt kívánom bárcsak meghalnék. Mindenki figyelmen kívül hagyja a problémáimat, senki sem segít, ezért felhagytam azzal, hogy bárkinek is elmondjam. Sírok, hogy ha egy emberrel szemtől-szemben beszélek a problémáimról, vagy, ha az a beszédtéma. Nincsenek barátaim. Egy volt, de ő már nem foglalkozik velem, csak egy idiótával, aki mindig felidegesít. Sosem megyek el kirándulásokra az osztállyal. Amikor megkérdezik miért, azt mondom, hogy nincs kedvem, de valójában azért nem akarok menni, mert félek, hogy megint hátráltatni fogom őket, mert nagyon lassú vagyok és lassan reagálok a kérdésekre stb. és ők most azt hiszik fogyatékos vagyok. Mindig lejáratom magam az osztályban, sőt már az egész iskolában hírhedt vagyok emiatt. Ha mérges vagyok, automatikusan sírni kezdek.Úgy érzem, nem vagyok ember. Kitaláltam magamnak egy 'képzeletbeli barátot', csak azért, hogy ne érezzem magam egyedül annyira. Anya tudja, hogy gyenge az idegzetem, de nem akar elvinni pszihiáterhez, mert azt mondja, csak tinédzserkori depresszió és túl leszek rajta. De hogy ha már közel 5 éve van, akkor az szerintem már nem az. Senki sem akar törődni velem, egész nap csak rajzolok, történetet írok, vagy a gép előtt ülök, mindenki azt mondja, túl fogom élni, de én már nem bírom tovább. Senkinek sincs ideje rám. Olyan, mintha kitaszított lennék és olyan rossz nézni, hogy mindenki boldog a barátaival, meg szerelmével és én meg itt állok egyedül és senkim sincs.

Már annyira egyedül vagyok, hogy még azokat is elküldöm a francba, akik alapból jót akarnának, ez valamilyen reflexszé vált, hogy ha egy fiú közelebb jön, rögtön mondom, hogy 'hagyj békén!'

Nem akarom így élni az életem.