Mit tennétek, ha múltbéli történések miatt kórosan jelentéktelennek éreznétek magatokat, de nem akarnátok az ismerőseiteknek sem terhére lenni feltűnési viszketegséggel?

Próbáltam már, valamennyit segített is, hogy voltak sikerélményeim magamtól, de ami ösztönöz és hajt továbbra is a hiányból és fájdalomból gyökerezett, ez pedig felégette az energiát, ami ahhoz kell, hogy legalábbis kiegyensúlyozottnak érezzem magam.

A hagyományos párkapcsolatokra nem tudok építeni, mert állati nehezen jutok el odáig, hogy érezzem és elhiggyem fontos vagyok a másiknak. Gondolom azért is, mert a csajok szerelem alapján mennek komoly kapcsolatokba és irántam ha éreztek is hasonlót, az elmúlt ők meg meggondolták magukat. A barátságokat szeretem, az olyan kapcsolatokat amikben mindkét fél tudja időnként energetizálni, motiválni egymást, de nincs olyan aktív, vidám, pörgős ismerősöm, aki igényeim szerint tudna vagy akarna foglalkozni velem. Sajnos a vágyaimat nem tudom egyszerűen csak eldobni, sem külső segítséggel valóra váltani őket, legalábbis eddig nem ment. Olyan vagyok, mint egy gyerek érzelmileg. Ha van társam hozzá, folyton hülyéskednék, jól érezném magam vele, tele vagyok ötletekkel, szenvedélyes vagyok és vidám, testvéremként szeretnék tekinteni az illetőre, főleg ha lány és nem mint egy haver vagy párkapcsolati barátnő, de ilyen személy nincs az életemben, a korombeli felnőttek közt nem lelem a helyem, szinte mind túl komolyak és távolságtartóak nekem, unatkozom közöttük és inkább demotiválnak. Persze sok köztük barátom, igazi barátok, mégsem tudnak rám hangolódni, nincsenek közös szenvedélyeink, sokszor fontosabb nekik a munka a tanulás vagy a család, én meg képes vagyok bármikor bármit félretenni, ha valaki fontos nekem. Csak hát mint már írtam: érezni akarom, hogy én is fontos vagyok annak a valakinek és ez nem igazán szokott összejönni.