Mi bajom lehet? (Figyelem, hosszú lesz! : ) )

Valamilyen szinten – legalábbis amióta igazán öntudatomnál vagyok, kb. 14 éves koromtól fogva – mindig jellemzőek voltak rám a hangulatingadozások. Tizenéves koromban jártam egy-két évig pszichiáterhez, de valahogy képtelen voltam megnyílni előtte, nem is állapított meg semmit rólam, bár tény, hogy érdekes és jó beszélgetéseink voltak.

Azt hiszem, a kilengéseim az elmúlt két évben súlyosbodtak, talán a drog is közrejátszott, ki tudja, bár mentségemre legyen mondva, jelentősen csökkentettem a fogyasztásom (fűről beszélek).

Van, hogy azon kapom magam, hogy annyit bőgök, hogy a fejem is belefájdul, majd hirtelen ráeszmélek, hogy milyen csodás, hogy élek és elkezdek nevetni, először talán kínomban, de aztán valóban jókedvvel.

Nem tudom, miért leszek rosszkedvű olyankor. Most például, hogy ezt írom, fogalmam sincs, mi váltja ki a hirtelen zuhanásokat nálam, de olyankor azt érzem, hogy nincs értelme semminek, minden csak ismétlődik, kilátástalannak és üresnek érzem az egészet. Erről nem is tudok bővebben írni, mert így visszatekintve mártírkodásként hatnak még önmagam számára is a gondolataim, tele világvége-hangulatú klisékkel, az ilyenektől pedig felfordul a gyomrom.

Egyébként imádom az életet, én vagyok a társaság lelke, mindig pörgök, elég aktív ember vagyok, mindent és mindenkit akarok egyszerre, mintha félnék, hogy nem tudom a világ összes mozzanatát az életembe foglalni, pedig nagyon jó lenne.

Imádok festeni, de van, hogy fél évig magamtól fel sem veszem az ecsetet, és vannak időszakok, hogy egy-egy éjszaka alatt két-három képet is festek.

A környezetem rendkívül magabiztosnak lát (az is vagyok), és a legtöbben nem tudják rólam, hogy mennyire magamba tudok zuhanni, amikor egyedül vagyok, bár tény, hogy nem könnyítem meg a dolgukat, hiszen alapvetően bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben (emellett viszont nyitott és barátságos, de a bizalom, az más dolog), nem szeretem kimutatni a gyengeségem, jobban mondva képtelen vagyok rá.

Párkapcsolati téren úgy állok a dolgokhoz, hogy csak azzal állok össze, akivel komolyan is gondolom, ezért mindössze két kapcsolatom volt (mindkettő elég hosszú, az egyik 3,5, a másik 2,5 éves), a többi csak futó, egyéjszakás kaland, a gimis pár hetes/hónapos járások nekem teljesen kimaradtak. Úgy gondolom, hogy – bár képes vagyok hosszútávú kapcsolat fenntartására – mindkettő tönkremenéséhez masszívan hozzájárult a rapszodikus személyiségem. Alapvetően hihetetlenül tudok szeretni, mindent megadok a páromnak, jó beszélgetőpartner vagyok, tele vagyok ötletekkel, programokat szervezek, stb., de néha ok nélkül, vagy valamilyen apró ürügyből kiindulva képes vagyok órákig lovagolni az adott témán, legtöbbször fejben, de sajnos előfordult, hogy a partneremen csattantak a ’tévképzeteim’ és órákig tartó viták következtek, amik abból álltak, hogy én kiabáltam és tárgyakat hajigáltam/törtem, miközben a párom esetlenül próbált megnyugatni, és minél jobban próbálkozott, annál inkább dühös voltam. Utólag visszatekintve pedig sosem értem, hogy hogy lehettem ennyire hülye, miért kellett beléjük marnom ilyen apróságok miatt, amik felett más átsiklana, miközben annyira szerettem őket. A ’mindent vagy semmit’ hozzáállásom és az alapvető bizalmatlanságom csak tovább rontotta a helyzetet.

Úgy érzem, ideje lenne kitörnöm ebből a körforgásból, mert egyre durvábbak a kilengéseim, és félek, hogy mi lesz, ha egyszer majd nem tudom magam visszahozni a rosszkedvből és valami meggondolatlanságok teszek, pedig én tényleg szeretek élni.

A közeli családomban (anya, apa, testvér) mindenkinél állapítottak meg valamilyen pszichés betegséget (pánikbetegség, depresszió), ők tulajdonképpen a gyógyszereik nélkül létezni sem tudnának, ezt pedig én nem szeretném, egyszerűen nem hiszem el, hogy ez az egyetlen út, nem beszélve arról, hogy fenntartásaim vannak a gyógyszerekkel szemben.

Mi lehet a bajom? Vagy csak szimplán nem vagyok normális? Mit tehetnék?