SOS. Mit tegyek? Nincs kedvem élni? (! )

Van egy nagy probléma az öngyilkossággal: ha sikerül, végleges. Holott lehet, hogy később már teljesen másképpen gondolnád az egészet... De akkor már késő. Hidd el,tudom miről beszélsz. Iskolás koromban én voltam a "feketebárány". Szerettem tanulni, mert nagyon sok dolog érdekelt, ezért én lettem a stréber mindenki szemében. Nem vonzottak azok a dolgok amik a többieket (például üvegezés, "bandázás", diákcsínyek, stb.), emellett duci is voltam, ezért kiközösítettek, csúfoltak, néha igen keményen bántottak. Nem éreztem jól magam, sokszor sírtam, és magamba fordultam. Ugyanakkor szerettem rajzolni, énekelni, imádtam a természetet, és ezek a dolgok éltettek, megnyugtattak és átsegítettek a nehéz éveken. Azt hiszem Neked is találnod kellene valami olyan elfoglaltságot, amit szeretsz, amin le tudod vezetni a feszültséget, hogy önmagad ellen fordítsd, ahogy most teszed.

Én is sokszor elgondolkodtam azon amikor bántottak, vagy magamra hagytak az osztálytársaim, hogy "én vajon már soha nem leszek része egy közösségnek sem? Mi lehet bennem a hiba, ami miatt ennyire nem tudnak elfogadni?" Rettegtem a középiskolától, féltem, hogy ott is ugyanez lesz, megkeserítik az életemet. Ehelyett bekerültem egy közösségbe, amelyik már sokkal érettebb volt, és olyan új embereket ismertem meg, akik szerettek és olyannak fogadtak el, amilyen voltam.

Ekkor döbbentem rá, hogy nincs velem semmi probléma, egyszerűen csak mindaddig nem találtam meg azokat az embereket, akik hasonló gondolkodásúak, illetve arra is akkor döbbentem rá, hogy az általános iskolai osztálytársaim mennyire gyerekesen viselkedtek még.

Azóta felnőttem. Vannak barátaim. Köztük nem egy életre szóló barátság is kialakult. Normális életet élek, sokan szeretnek, sokakat szeretek. Szeretek élni. Ha akkor kárt teszek magamban, minderről lemaradtam volna.

Hidd el, hamar eltelik az az egy év. Addig is, ha nem találod meg az osztálytársaiddal a közös hangot, ne is próbáld keresni. Hagyd figyelmen kívül ha bántanak, az a legnagyobb arcul ütés nekik, ha föl sem veszed a csipkelődésüket. Lépj túl ezen, ne foglalkozz velük. Ők nem a Te világod. Inkább próbálj nyitni másfelé, csináld amit szeretsz, űzz valamilyen hobbit, találj célokat. Közben új és új embereket fogsz megismerni, új barátokat szerezhetsz.Ahogy azok a kapcsolatos megerősödnek, pedig már nem fogod magad "számkivetettnek" érezni az osztályközösségedben. Egészen egyszerűen azért, mert meglesz a saját közösséged, akikkel jól érzed magad. Mindig lesznek akik bántanak. Olyankor gondold végig magadban: adtál rá okot? Tettél bármit, ami alapot adhat annak amit Rád kiabálnak/amivel cikiznek? Ha nem, akkor mindegyikük gondoljon amit akar Rólad, csúfoljon bármivel, ne vedd föl. Ez az ő rosszindulatuk, nem a Te hibád. Egyszerűen hagyd figyelmen kívül és fordulj afelé, amit/akiket szeretsz.

Verd ki a fejedből azt a butaságot, hogy öngyilkos leszel.Annyi minden áll még előtted az életben, annyi öröm és szépség, amit nem szabad elpazarolni, hiszen csak ez az egy életed van,ami ha most épp sötétnek is tűnik,nem mindig lesz az,nekem elhiheted.Ne egy közösség határozza meg azt,hogy ki vagy,hanem Te önmagad,önmagadnak akarj megfelelni,ne másoknak.Ha látják,hogy bánt Téged ha bántanak,az csak olaj a tűzre,mert elérik a céljukat.

Elárulok valamit:bennem olyan mély sebeket hagytak az általános iskolai osztálytársaim, hogy nem akartam elmenni a 10 éves osztálytalálkozónkra. Végül aztán mégis rászántam magam, és döbbenten tapasztaltam, hogy a korábbi csúfolódó gyerekeknek nyoma sem volt.Egymás szemébe néztünk azokkal, akik csúfoltak, és valahogy abban az egy pillantásban benne volt minden.Részükről a bocsánatkérés, részemről a megbocsájtás. Jól elbeszélgettünk, viccelődtünk, többé nem bántottak, és én sem őket. Felnőttünk, ennyi az egész...

Kívánok Neked is egy hasonlóan szép osztálytalálkozót! ;)