Mit tegyek? Az lenne a legjobb mindenkinek ha meghalnék, ugye?

Tisztázzuk, ne játszom, nem hisztizek, és nem vagyok figyelemhiányos, olyan válaszokat nem szeretnék kapni hogy "gondolj arra mit éreznének akik szerettek" stb... mert elfelejtenék, előbb utóbb túltennék magukat, sőt lehet hogy néhányan idővel még örülnének is neki!

A történetem:

Szüleim elváltak, anyummal évente találkozok, van néhány tesóm, legidősebbel ég soha nem találkoztam, másikkal ritkásan találkozgatunk, egyikkel 2 hetente, fiatalabb tesómmal minden hétvégén találkozok (vele és apuval), legfiatalabbal pedig akkor mikor anyummal, mivel vele lakik. Kolis vagyok, hétvégente találkozok rokonaimmal. Ez még nem ok ilyen gondolatokra, ennél többről van szó.

Kiskoromba ha anyu és apu összeveszett mindig én voltam az akin le lehetett vezetni a feszültséget, ha értitek mire célzok. miután elváltak, azt hittem minden rendbe jött, úgy is volt. Csak néha veszekedtem apuval/mamával/húgommal. Mostanában viszont semmit nem csinálok mégis mindig én vagyok a hibás mindenért. Mintha az is az én hibám lenne amihez semmi közöm. Mostanában apum is folyton kiabál velem ha húgom a hisztijével felidegesíti. Tegnap viszont teljesen kifordult magából. Jöttem kifele a wc-ből, hugom az utamban állt, ennyit mondtam: "engedj már el" persze indulatosan hiszen eész nap a hisztijét hallgattam. Erre apu nekemesett, elkezdte rázni az öklét, hogy: "Olyan vagy mint anyád, anyádat nem vertem agyon, de téged szétverhetlek. Ki fog folyni a szemed te hülyegyerek érted?" Ennyire durva még sose volt... Eddig is sokszor rajtam töltötték le az emberek a felgyülemlett feszültséget, nem mondanám hogy megszoktam, de anyun kívül (már több éve) még senki sem ütött meg, csak és kizárólag a lelkemet bántották, belül egy roncs voltam eddig is, sose gondolta még rá hogy újra átélhetek hogy kívül és belül is teljesen tönkre megyek. Én ezt nem bírom, ha már a saját apám is meg akar ölni, ő volt az egyetlen támaszpontom, sokszor csalódtam már benne is, sokszor haragudott rám, de szerettem. most pedig nem tudok még rá sem úgy gondolni hogy szeretem. Az összes szeretetre hasonló érzés elveszett a szívemből. Tükörbe nézve undorodtam magamtól. Mondogattam hogy "te ennél erősebb vagy! Eddig bármit amit kitűztél célul véghezvitted" De a vége mindig az volt hogy az összes motivációm akaraterőm elfogyott, nincs tovább... Elvesztem, és egyre csak az öngyilkosságon gondolkodok. De ha még ehez is gyáva lennék, akkor ne tudom hogy hogy néznék tükörbe...