Hova menjek dühroham miatt (komoly, SOS)?
Már gyerekkoromban is nehezen tudtam kezelni a problémákat, de nem volt olyan vészes, egyszerűen elkönyveltek hisztisnek, feltűnsi viszketegségben szenvedőnek. Mára viszont, 25 éves koromra odáig fajult a dolog, hogy rettenetes dühkitöréseim vannak, akár 4 fal között is egyedül. Múltkor, mikor beugrott egy rossz gondolat, a saját arcomba karmoltam és szétvertem a combomat. Állandó gyomorgörcs gyötör, mindig sírhatnékom van és folytonos alvászavarral küzdök.
Az a kérdésem, hogy hova érdemes fordulnom, ahol tényleg segíítene?. Rendszeresen sportolok, nem használ. Pozitív meditációkat végzek, nem használ. Mindent kipróbáltam már ami nem gyógyszeres kezelés, de semmi. Pénzem viszont aligha van egy drága pszichiáterre.
Előre is köszönöm a válaszokat!
válasza: válasza:Jó lenne többet tudni az életedről...
Van "valós" oka annak, hogy ilyen állapotban vagy? Tehát kudarcok, hibák, az életedben amik tudat alatt kiváltják ezt?
(kérdező) Kb. 15 éves korom óta hosszú, de sikertelen párkapcsolataim voltak. Mindenki a maga módján, leki terrorista módon bánt velem. Mivel nem volt önbizalmam, féltem a konfliktusoktól, a szakítás csak akkor történt meg, mikor eljutottam arra a pontra, hogy akár meg is ölhetnek, már nem bírom tovább.
A legneccesebb kapcsolatom olyan 23 évesen ért véget. 2 és fél éven át tartottam el egy fiút, aki ott bántott lelkileg, ahol csak bírt. Tényleg minden módon megalázott, ahogy csak egy nőt meglehet... Bulémiás is lettem, mi mára inkább egy "enyhe" anorexiává enyhült.
Aztán, mikor úgy döntöttem vége, sokáig nem is volt senkim. Úgy hittem, végetért a negatív időszak. De aztán, megint bevonzottam a problémás személyeket. Pedig, akkorra már tudatosan választottam, csak idő közben kiderült, sokkal inkább egyedül érzem magam velkük, mint mikor szingliként "stagnáltam".
Ebből a legrosszabb, egy vallási szervezethez tartozó valaki volt. Azt inkább ne firtassuk, miket vágott a fejemhez burkoltan és általa miként derült ki, hogy akiket barátoknak hittem, mennyire aljasul döftek hátba... Közbe a munkahelyemről is egy sunnyogós klikk miatt bocsátottak el, de ezek az illetők, az említett valakitől teljesen függetlenek voltak.
Onnantól pedig, teljesen bezárkóztam. Olyannyira, hogy most csupán 1 barátnőm van, kivel félévente egyszer találkozok, és ismét hosszú idő kellett, míg újra engedtem egy férfinek, hogy hozzám érjen.
Mára találtam egy valóban nagyon rendes, nagyon intelligens, felelőségteljes embert. Csak az a bökkenő, hogy, mert képtelen vagyok túltenni magam a múlton, képtelen vagyok szeretni a női mivoltomat, minden dühömet levezetem rajta.
Tudom, így nem tűnik túl nagy dolognak az egész. De, attól még a dührohamok ott vannak és nem csak a volt párkapcsolatok terén, hanem olyanok is felszínre törnek, amikről már rég azthittem, elfelejtettem őket: A diszlexia, mi miatt általánosiskolás koromban hülyének tituláltak, egyéb piszkálások, stb...
Elnézést, ha zavarosan fogalmaztam.
válasza:Hát akkor ezek szerint csupán egyetlen gondod van, nem vagy képes túltenni magad a múlton. Pedig jó lenne, ha realizálni tudnád magadban, tudatosítani, hogy a múlt az csak a múlt, és nincs mit tenni vele a jelenben.
Egyszerüen bocsáss meg azoknak az embereknek, akik piszkáltak! Tudatosítsd magadban azt, hogy nem tudták, hogy valójában mit csinálnak, ők is csupán valami múltbéli esemény miatt voltak olyanok, amilyenek, vagy csak mert tudatlanok voltak.
De te most pont ugyan ezt csinálod a pároddal, és ez nem jó, ahogy ezt te is érzed!
Nézd, ha úgy érzed nincs elég lelki erőd ahhoz, hogy gyakorold a megbocsájtást, és az ünuralmat akkor felkereshetsz valami pszihomokust, de valszeg kapsz rá nyugtatókat amivel csak elnyomják a dolgokat, meg esetleg ha jó sok pénzt ráköltesz, akkor segítenek a problémát is megoldani. De én a helyedben leülnék beszélni a pároddal, elmondanám neki, hogy mi a baj, hogy szeretnél túl jutni ezen az egészen, és hogy segítsen neked ebben. Amikor sikerül realizálnod magadban azt, hogy nem te vagy az az ember, aki a dühkitörések közepette minden félét mond neki, és tesz vele, meg saját ön magával, ha nem egy olyan képzeletbeli "én", aki még mindig sérelmezi a múltat, könyebb lesz. Képzelj el egy olyan "én"-t, akivel ezek a dolgok nem történtek meg! Ő nem tenné meg ezeket! Az az "én" létezik, ott benned. Csak elő kell őt csalogatnod;> Akár hányszor úgy érzed, hogy most dühös vagy, egyszerüen ülj le, és nézz olyankor magadba. Képzeld el azt, hogy az olyankor átfutó gondolatok a fejedben csak az elméd szülötte felesleges, és viszájt kereső gondolatok, és neked semmi közöd hozzá. Amikor ilyen állapotodban képes vagy a gondolataid csupán megfigyelőként szemlélni, ráfogsz arra jönni, hogy a gondolataid az igazából nem te vagy, nem vagy képes még irányítani sem őket, azok csak jönnek, és ha elég erős vagy, akkor mennek is. Neked nem sok dolgod van velük. Ez a nyugalom, és a belső béke kulcsa. Ne azonosulj a gondolataiddal!
Tudom. Vagyis, józan pillanataimba tisztába vagyok vele. Akkor gyötör is a lelkifurdalás. Idegesen viszont csak azt tudom hajtogatni, hogy bár mindent megteszek, éheztetem magam, hogy kívánatos legyek (néha rondábban is fogalmazva, hogy nagyobb élvezettel törölhesse belém a f.-át), mégis biztos rápillant másra, stb... és képtelen vagyok leállítani magam.
Ő közölte, hogy nagyon aggódik, de mégse érzem, vagy nem akarom érezni, hogy teltebben is ugyan úgy szeretne, vagy ha meglátna smink nélkül. Mra már azt hiszem, az egész csak felszínes duma, akárki mondja. Sajnos sokszor a valóság és a gondolataim között nincs különbség, mert már annyi mindent hittem gondolatnak, amiről kiderült, hogy mégis igaz. Ezért akarok olyanhoz fordulni, aki véletlenül se lehet elfogult velem szemben. Aki nem fél, ha esetleg teszek magammal valamit, az az ő lelkén szárad... Már nem bírom meglátni, melyik megnyilvánulás a sajnálat, melyik a kéj és melyik a szeretet.
Azt is tudom, hogy az idegbetegség annál jobban kijöhet, minél vékonyabbra koplalom magam. De nem tudom, megérné e kipárnázott idegekkel végignézni, ahogy másban keresi egy férfi a kielégülést, mert én nem vagyok elég jó neki.
Túlságosan belelohaltam magam, hogy mindig magamba kutassak a hibák után. És megint ideges lettem, pedig csak beszéltem róla. Ezért nem merem a segítségét kérni. Félek, olyat mondanék, ami már tényleg megbocsáthatatlan.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!