Mit gondoljak arról, hogy öngyilkos lett az apám? 18/L
Holnap után lesz 10 éve, hogy az apám öngyilkos lett és meghalt. Én 8 éves voltam akkor, most 18 éves vagyok (és lány). Amikor élt még, akkor is mindig vagy külföldön dolgozott, vagy a haverjaival csavargott, és sosem törődött velem, ráadásul még ivott is, és olyan is volt, hogy bántotta anyukámat. Szóval amikor meghalt, nem viselt meg nagyon, mert nem kötődtem hozzá, meg hát kicsi is voltam még.
A helyzet az, hogy eltelt azóta 10 év, és még mindig nem tudom mit gondoljak róla, és erről az egészről. Nem tudom, hogy szeressem-e, vagy ne. Az az igazság, hogy szeretni nem hiszem, hogy szeretem, és ő maga nem is hiányzik, de mégis fáj, hogy elhagyott, mert ezek szerint nem voltam számára fontos. Úgy gondolom, hogy az öngyilkos ember önző, mert nem gondol arra, hogy másnak fájdalmat okoz, csak arra, hogy neki könnyű legyen és elmenekülhessen. De itt jön a bökkenő. Mi miatt akarhatott elmenekülni? Ha el akart menekülni, azt milyen okkal tehette? Az a baj, hogy a családomban nem szoktunk erről soha beszélni, mert a húgom elől amúgy is el van titkolva, hogy miért is halt meg, ezért nem tudom és nem is igazán merem megkérdezni. De valami baja csak lehetett.... Lehet, hogy depressziós volt. De akkor nem ítélhetem el, igaz?? Ha a depresszió egy létező betegség, márpedig az, akkor van jogom haragudni rá?? Nem tudom, hogy sajnáljam inkább a depressziója miatt, vagy haragudjak rá amiért elhagyott, vagy lenézzem amiért elmenekült ahelyett, hogy próbált volna változtatni azon ami nem volt jó neki. Ti mit éreznétek, gondolnátok a helyemben??
válasza: válasza:Látom, sokat gondolkodsz a dolgon, de van, amit nem veszel figyelembe - ahogy a legtöbb ember sem.
Ha valaki eljut oda, hogy - mindegy, milyen okból - az életét nem tartja elviselhetönek, és elhatározza, hogy öngyilkos lesz, akkor már nem TUD másokra gondolni, sokkal nagyobb lelki problémája van, mint hogy mit fog szólni a rokonság vagy az ismerösök ehhez.
Általában aki erre az elhatározásra jut, az nem lát semmilyen más megoldást, ha - szerinte - nincs kiút, akkor értelmetlen dolog harcolni, számara ez nem elmenekülés, hanem a legokosabb megoldás.
"Úgy gondolom, hogy az öngyilkos ember önző, mert nem gondol arra, hogy másnak fájdalmat okoz, csak arra, hogy neki könnyű legyen és elmenekülhessen. "
Az illetö NEM önzö, hanem csak nem lát más megoldást, és hidd el, NEM KÖNNYÜ az öngyilkosságot választani. Az ember végiggondolja, hogy ha megteszi, akkor utána ö megszünik, és az igen borzasztó gondolat, hogy "kiradirozza saját magát", és MÉGIS ezt kell tennie. Aki oda eljut, az el sem tudod képzelni, mennyire szenved amiatt, hogy meg KELL halnia, és mégis meg KELL tennie.
Ami az eredeti kérdésedet illeti: egész biztos volt oka annak, hogy ö öngyilkos lett, de nem valószinü, hogyezt mással közölte volna. Az, amit azélegviteléröl irsz, az is azt mutatja, hogy nem találta meg a helyét az életben, komoly problémái voltak. Lehet, hogy anyukád tudja, hogy mi volt az utolsó csepp a pohárban, de nem biztos.
Esetleg - ha szerinted van értelme -, kérdezd meg anyukádat, hogy ö mit tud erröl, mert szeretnéd az okot tudni. De nem biztos, hogy akart vagy tud róla beszélni.
válasza:szia! remélem, nem haragszol meg, ha megosztom veled a személyes tapasztalataimat. 11 éves korom óta intézetben élek, 4 testvéremmel együtt (pontosabban csak 2-vel, mivel a másik kettő drogos/börtönben van). anyukám és az apukám már egészen pici koromban szétmentek, apukámmal soha nem is tartottam a kapcsolatot, pedig egy városban laktunk. anyukám viszonylag normális (manapság mi a normális?) anya volt a nagymamám haláláig (bár ezelőtt is éheztünk sokszor). ezt követően viszont nem tudott lábra állni, több mostohaapám volt mint kenyér az asztalon. először alkoholista lett, aztán pánikbeteg. akkor ott én csak azt éreztem, hogy nem törődik velünk, nem járunk iskolába, ha mégis, akkor koszosan, soha nem kaptunk semmit, karácsonyi ajándék az eszembe sem jutott. de nem ez volt a legrosszabb, amit megvont tőlünk. a játékok, az édesség. hanem a törődés. szóval volt, hogy haragudtam, volt, hogy fájt, volt, hogy gyűlöltem... aztán megtörtént az első öngyilkossági kísérlet. persze, hogy az én nevemet üvöltötte, persze, hogy nekem kellett rátalálnom. szerencsére nem sikerült neki. de ő kitartó ám, megpróbálta többször is. a sokadik után kerültünk el otthonról. a mai napig alig tartom vele a kapcsolatot. a 8 év intézet alatt egyszer vagy kétszer ha eljött hozzánk, akkor is becsípve. szóval nem a világ legjobb szülője jutott nekem, de nem is a legrosszabb.
így, felnőtt fejjel azt mondhatom, hogy nem haragszom már rá, csak fáj. minden alkalommal, mikor valakit az anyukájával látok, és boldogok, belém mar a szar, hogy a francba, én ezt miért nem kaphattam meg???
sajnálom, hogy nincs ott veled az apukád, és azt is, hogy úgy igazán soha nem is volt. tudom, hogy rossz, de én ilyenkor arra gondolok, hogy mivel adott pár pofont már az élet, így kibírok sok mindent! biztosan te is erősebb lettél! az öngyilkosság még ennél a szülős dolognál is sokkal összetettebb kérdés. nagyon hosszú folyamat, amíg ilyen gondolatok kialakulnak az emberben, és nem tudhatjuk, milyen lelki dolgok mennek végbe abban, aki erre elszánja magát... ne tartsd magadban a haragot, mert csak saját magadat mérgezed vele!
remélem, te jobb szülő leszel, és boldog életet élsz majd!!! sajnálom, hogy sokat írtam, csak előtörtek az érzelmek. minden jót neked!
Köszönöm szépen a válaszaitokat, nem is számítottam rá, hogy ilyen normális válaszokat kapok majd. :)
Igazából, bár kicsi voltam még akkor, de elég sok mindenre emlékszek, és mindig is elég értelmes gyerek voltam, szóval tudom azért nagyjából az előzményeket. Úgy volt a dolog (ezeket még anya mondta), hogy az apám még kamaszkorában mondogatta anyának (tinikoruk óta jártak), hogy fájt neki, hogy az anyja („a mamám”) csalta az apját („a papámat”). Fájt neki tehát az, hogy az anyja csalta az apját, és az is, hogy mindig kivételezett a húgával. Neki mindig mindent megadott, jobban figyelt rá, őt meg szinte az utca nevelte fel, gyerekként is mindig csavargott, jóformán enni járt haza. Az apja pedig szintén leszarta őt, ő sem törődött igazán vele.
Ezt én is alá tudom támasztani, ugyan is az apja („a papám”) soha nem érdeklődött felőlem, az unokája felől sem. Életemben háromszor, ha láttam. Pedig anya elvitt volna hozzá, nem ő tiltott, de ő nem akarta. A „mamám” meg…. arról jobb nem is beszélni. A „papám” halála után elintézte, hogy az egész örökségét az apám húga örökölje, azt is, amit én és a tesóm az apánk révén kaptunk volna. Egy háznak a fele a miénk lett volna, a másik fele pedig az apánk testvéréé. De az egész az övé lett, ránk pedig ránk írattak egy olyan házat (inkább kunyhót), amin sok adósság van, és még csak le sem mondhattunk róla, mert kiskorúak voltunk. Magyarul kisemmiztek minket. És nem is az a legrosszabb ebben, hogy nem kaptunk csak adósságot, hanem az, hogy mindenkinek azt terjeszti, hogy ő milyen sokat segít rajtunk, meg ilyenek. Bezzeg az apám testvérének gyerekét ajnározza, és sokkal többet ad neki. Engem ők nem is érdekelnek már, csak azért írom ezt le, hogy elmondjam, ezt a részét tényleg megértem az apám problémájának. A szülei nagyon elhanyagolták.
Lehet, hogy ebből is adódott az, hogy elkezdett inni, és nagyon link életmódot élt. Nagyon felelőtlen ember volt egyébként. A pénzt vagy elitta, vagy baromságokat vett belőle, mi közben otthon majd éhen haltunk (elég szegények voltunk akkoriban, pedig jól keresett), és adósságokat halmozott fel. Az biztos, hogy soha semmiért nem vállalta a felelősséget. És ez az, ami az én értékrendembe már nem fér bele. Oké, hogy nem volt jó a gyerekkora, és rossz dolgok történtek vele, de épp ezért kellett volna szerintem jobban megbecsülnie azt amije van. Például a feleségét vagy a gyerekeit.
Szóval, a gyerekkora rossz volt, aztán link és alkoholista lett, ami már anyának sem tetszett, és el akart válni tőle. Ekkor jött az, hogy öngyilkossággal kezdett fenyegetőzni. Jó ideig mondogatta ezt, de nem csinálta meg. Anya küldte mindig orvoshoz, egyszer el is ment és megmondták neki, hogy pszichiátriára kellene mennie, de nem ment el. Anya és az anya felőli mamám mondták a másik „mamámnak”, hogy beszéljenek ők is vele, vagy vigyék orvoshoz, mert mi már nem tudunk mit csinálni, de ők minket hurrogtak le, hogy az ő fia nem hülye, meg ilyenek. Könnyebb volt neki ránk hárítani a felelősséget, ahelyett hogy végre egyszer komolyan oda figyelt volna rá.
Aztán egy nap az történt, hogy apám megint ivott, ezért anya veszekedett vele, majd az apám fogta magát és kiment a műhelyébe ahol szerelgetni szokott. Aztán egy kis idő múlva, amikor anya kiment megnézni mit csinál, látta, hogy megölte magát. Így történt…
Kedves első és második válaszolók!
Igazatok van, már én is látom, hogy nagy baj lehetett a lelkében, amit senki nem értett meg. Köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem, mert 10 év után először most tényleg magamba szálltam és elgondolkoztam ezen. Talán könnyebb lenne haragudni, és jobban fáj az igazság, de valamilyen szinten már megértem őt. Mondjuk szerintem inkább a feleségére és a gyerekeire kellett volna koncentrálnia, mert min szerettük őt, de nem tudhatom mi volt a lelkében.
Kedves harmadik válaszoló!
Megértem, amiről írsz. Nekem is a mai napig nagyon rossz az, amikor egy apát látok a gyerekével. Rossz, hogy nekem ez soha nem adatott meg. Főleg olyan 13-17 éves korom körül fájt ez, mert nem volt senki aki útmutatást adott volna, vagy biztonság érzetet. De találtam pár embert, akik amolyan példakép szerűségek nekem, és bár ők nem tudják, de rájuk nézek úgy fel, mint egy apára. Az egyik ilyen, az egyik nagyon kedves tanárom. Te is próbálj meg szerintem keresni magadnak példaképeket, akikre hasonlítani szeretnél és fel tudsz nézni rájuk! Nekem ettől jobb lett. :)
válasza:Én is egyetértek a korábbi válaszolókkal.
És nyugodtan szeretheted, és egyben nyugodtan haragudhatsz is rá, amikor úgy érzed, az érzelmek gyakran kavarognak. Lehet hogy az ivásba vagy a családtól távollevésbe, "csavargásba" is már a saját megoldhatatlannak ítélt problémái elől menekült, és gyakori hogy gyakran az embereknek már egyszerűen nincs több ereje még másokra is figyelni már, de ez egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy nem szeretett téged. Az agresszió pedig legtöbbször tehetetlenséget jelent, amit így reagálnak le. A depresszió egy betegség, ami igen súlyos is lehet, aki öngyilkos annak nem önzősége és szeretetlensége van, hanem betegsége, amibe végül belehalhat.És nem ez a könnyű megoldás, hanem neki ez az egyetlen megoldás, amit még választhat őszerinte, miután már végigpróbálgatta az összes más megoldást, ami az adott helyzetben és körülméynek közt(amit nem is ismersz se te se mi), kitelt tőle saját magához képest.
a gyerekek gyakran akár tudatosan akár tudattalanul(!) hibáztatják magukat a szülők haláláért vagy a házasságuk megromlásáért, aminek messzemenőek a következményei, ennek is utnanézhetsz.
Mindenképpen beszélj a múltról a családtagokkal, akkor több mindent megértesz. És mindig figyelj arra hogy nem az objektív igazat fogják mondani, hanem azt ahogyan ők megélték.
válasza:Amit a válaszodban irtál, abból nekem - ismeretlenül és kivülállóként - az látszik, hogy annak ellenére, hogy gyerekkorában sokat szenvedett a szülei viselkedésétöl, mégsem tudta soah feldolgozni ezt.
Ezen kivül nem tanulta meg, hogy hogyan kell felelöségteljesen élni, ezért nem viselkedett úgy családapa és férjként, ahogy kellett volna.
VISZONT éppen, mert neki IS rossz volt a gyerekkora, látta, hogy semmivel sem (vagy csak alig) jobb, mint a szülei voltak.
Valószinüleg ebböl komoly gondjai lettek - ezért kellett volna kezeltetnie magát, de mivel nemcsak a szülei, hanem az társadalom nagy része is úgy áll az intézetben kezelt emberekhez, hogy azok "bolondok", nem merte vállalni ezt.
Mivel saját magával sem tudott egyensúlyba jönni és folyamatosan látta, hogy ö is rossz szülö/férj, ezért tette azt, amit tett, hogy a családját "megszabaditsa" egy rossz, ártalmas apától.
Ezzel AZT tette meg, ami szerinte a MAXIMÁLIS segitség volt a családja felé.
Mint irtam, ez a magánvéleményem, mert szerintem igy magyarázható a dolog.
Peresze hogy szenvedtem a szüleim viselkedése miatt.10 éves koromig azt hitte el velem anyám hogy apám azért nem keres mert nem kíváncsi rám.
Aztán kiderült hogy édesapám nem azért nem kérését mert nem volt rám kíváncsi hanem azért mert a válásnál anyám annyira tönkre tette az életét hogy felakasztotta magát.Persze ezt se anyától tudtam meg .
Ezt szerinted még is hogyan kellet volna feldolgoznom.?
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!