Olyan időszakomat élem amikor látszólag megvan minden hogy boldog legyek, mégis tele vagyok kétségekkel, és egyre kevésbé van motivációm az élethez, mit tehetnék, mi lehet a gond egyáltalán? (bővebben lent)

A legijesztőbb hogy baromira sokszor fordul meg a fejemben az, hogy engem már nem is érdekel az élet, eleget láttam, legszívesebben befejezném itt és most, pedig közben tudom hogy nincs így, mégis egyre gyakoribbak azok a reggelek amikor ha nem lenne muszáj suliba menni, fel sem kelnék az ágyból napokig. A suli ahová járok, egy nagy áttörés volt bekerülni ide, magam sem gondoltam volna hogy sikerül, főleg nem elsőre, és akkor nagyon örültem neki de így első félév végére teljesen úgy érzem magam hogy fogalmam sincs mit keresek itt, meg sem érdemlem, mert nem azt a szintet hozom amit vártam volna magamtól. A vizsgaidőszak meg csak rátesz egy lapáttal a pánikomra ezzel az egésszel kapcsolatban. A majd kinövöd, meg szokásos tinihiszti válaszoktól légyszi kíméljetek meg, mert ezzel nem fogok többet megtudni. 20 éves lány vagyok elsőéves egyetemista, azt hiszem a tinihisztiből már kinőttem. Egyébként általános iskolás koromtól kezdve voltak különféle problmáim, főleg szorongásos, kisebbségi komplexusos dolgok,de aztán időről időre úgy tűnt hogy javul a helyzet, aztán 17 évesen jött kb a mélypont, anyukám folyton elmebetegnek titulált és sosem éreztem úgy, hogy igazán mellettem állna, azt látta "megoldásnak" hogy küldözgetett orvosról orvosra, ő maga nem nagyon hallgatta meg sosem hogy mi bánt, és már szinte fogyatékosnak kezelt és ez nagyon bánt a mai napig. Most csak havonta egyszer vagyok otthon mert a lakóhelyemtől messze vettek fel suliba, de úgy érzem nem tudom kinőni ezt, hogy alapvetően alkmalmatlannak érzem magam az élethez... sok barátom próbált már segíteni, úgy éreztem megértem mit mondanak, hogy ez már nem a jelen, nem kell elhinnem hogy buta vagyok meg értéktelen és jó helyen vagyok ebben a suliban, életemben először van egy kapcsolatom is, és nagyon szeretem a barátomat, de közben úgy érzem mégis napról napra, hogy teljesen el vagyok veszve. Van hogy erőre kapok valahonnan csak úgy spontán, újra eltökélt leszek a céljaim felé, de van hogy pár nap leforgása alatt oda fordul a dolog, hogy élni sem akarok, és csak azért nem tettem még semmi drasztikusat az életben maradásom ellen mert van 1-2 ember az életemben akikkel nem tudnám ezt megtenni. Így viszont nem tudom meddig lehet húzni, hogy úgy érzem hogy szinte kényszerből élek, és nem tudom értékelni azt amiben jó vagyok, tehetséges, hanem csak vegetálok... komolyan csak akaraterő kérdése az egész? Valami olyan megoldást keresek ami hosszabb távra rendbe hoz, és nem csak fél hónapokra leszek életvidámabb :/ Orvosra nincs pénzem. Az életcéljaim meg mindig is kicsit merészek voltak, de nem tudok lemondani róluk, viszont ahogy idősebb leszek egyre távolibbnak tűnik, hogy egyáltalán ha elvégzem ezt a sulit, jutok-e valamerre vagy egyenesen az utcára... ha bárkinek van valami ötlete hogy egyáltalán beazonosítsam mi lehet a problémám, és hogy igaza van-e azoknak akik szerint sajnos nem vagyok egészséges, vagy sem, örömmel fogadom minden választ (bunkók könyörgöm kíméljenek, nem azért kérek segítséget hogy még jobban lehúzzanak... azért kérdezek itt mert hátha többféle embertől több nézőpontú véleményt ismerhetek meg, és névtelenül kevésbé szégyellem magam)