Borderline szindrómás betegek válaszát várom! Mit gondoltok saját magatokról?

Bocs, egy számomra fontosnak tartott kérdésedre elfelejtettem válaszolni!

"Egyedül még nehezebb megoldani az életünket". Erről mit gondolok? Hát azt, hogy ha teljesen egyedül maradunk, akkor az azt jelenti, hogy a legrosszabb utat választottuk, mert ha csak akkor szánjuk rá magunkat a megváltozásra, akkor már túl késő. Onnan szinte lehetetlen felállni! De ha arra gondolsz, hogy a felépülésedet a melletted lévő másik embertől várod, hogy majd úgy könnyebb lesz, az sem vezet biztos talajra.

Mert ha folyton a többiek véleményétől függően döntesz, az azt jelenti, hogy még mindíg nem te irányítod a sorsodat. A mi problémánkat, csak mi, saját magunk tudjuk megoldani! Más ezt nem tudja! Hiszen ki tudhatná nálad jobban, hogy mi a te valódi bajod? Neked kell a saját gondolataidat rendezned, mert más nem tud a te fejeddel gondolkodni.

Az persze kell, hogy legyenek melletünk, mert különben nincs aki visszajelezzen. Ezt a fejlődésünk szempontjából mondom, persze amúgy is.

Minél több embert gyűjtesz magad köré, annál biztosabb lehetsz, hogy jó úton jársz.

Remélem a lényeg itt is átment, de ha valami nem tiszta, (a fogalmazásomból adódóan előfordulhat) akkor kérdezz rá konkrétan, vagy amire kiváncsi vagy!

Úgy értem, hogy ha már sikerült elindulni a helyes úton, és mások is jó tekintettel nézik, akkor biztos lehetsz benne, hogy a legjobb utat járod. Az az út a legjobb, amihez a többiek is szivesen csatlakoznak. Én ezt átéltem, amikor hittem. Én voltam a környezetem egyik legstabilabb tagja. Vonzottam a viselkedésemmel,a hozzáállásommal a legtöbb embert.

Végülis ezt talán a végső stádiumra értem, (amikor arra gondolhatsz, hogy sikerült megoldanod a problémád) s nem az emberek sokaságát melletted fizikailag, hanem inkább szellemi kapcsolatok számát.

Egy mérce, amiből következtetni lehet, hogy hol tartasz.

Lehet rosszul gondolom, de szerintem van összefüggés.

Túlságosan általánosítod a betegségben szenvedőkre, az egy bizonyos embernél átélt tapasztalataidat! Ez nem valós kép. Nagyon széles skálán mozog a betegségben szenvedők viselkedésének a súlyossága. Akiről te írtál, az a legrosszabb állapotban volt, mert nem csak magára, de a környezetére is rossz hatással volt.

Elítélni azonban nem jogos, mert nem azért nem változtat a sorsán, mert annyira makacs, meg értéktelen ember, hanem azért, mert a betegségéből kifolyólag, erre szinte teljesen képtelen. Segítség nélkül lehetetlen. Meg kell mutatni nekik az igazi értékeket, támpontokat, amikbe belekapaszkodva kihúzhatják magukat a gödörből. Ezeknek az embereknek nincs talaj, nincs támasz a talpuk alatt.

Neked valószínű van, de legalábbis biztosan több, mint az ilyen betegeknek. Neked a környezeted megadta a biztonságos háttérérzetet, amiből kiindulhatsz minden körülmények között. Nekik ez nincs meg. Ha te is mondjuk olyan szülők, és környezet fia lennél ahol ez kialakul, akkor lehet, hogy ma te lennél a beteg, s ha a volt barátod meg a te családodban nő fel, akkor most ő irna ilyen elítélő sorokat.

Csak annyit akarok ezzel a hosszúra nyúlt írással mondani, hogy ne általánosítsd az egyetlen tapasztalatod alapján ezeket a betegeket! Ha te nem vagy beteg, akkor nem tudod igazán, hogy mi játszódik le bennük belül.

Nem kívánom senkinek.

Nem haragszom.

Köszönöm egyébként a hozzászólást, és benne az egyéni, őszinte véleményed. Én nem vagyok abban a súlyos helyzetben, mint az általad ismert beteg, de ismerem a probléma természetét. Nekem nem kell szedni gyógyszert. Pusztán a lelki megerősítés elég ahoz, hogy teljesen más szemlélettel közelítsem meg a dolgokat. Szerintem a súlyos betegeknél is, inkább a lelküket kellene meggyógyítani, mert a belső tartás, és a szemlélet pozitív változása képes igazi gyogyulást hozni. A gyógyszerek csak elnyomják a betegség tüneteit, de nem gyógyitják azt meg. Gondolkodásmódot kell jó irányba terelni, és akkor gyógyszerek nélkül is képes a beteg a gyógyulásra. Persze vannak olyan esetek, amik annyira súlyosak, hogy a gyógyszeres kezelés is indokolt, de azt megfelelő terápiával csökkenteni lehetne, és végül elhagyni is. Akit viszont magára hagynak, és csak gyógyszerekekkel tömik, annak szinte lehetetlen a kiút. Ahoz már csoda kell, hogy ilyen helyzetből, valaki egymaga kimásszon. Törődni kell vele, de nem úgy, mint egy buta gyerekkel, vagy egy bűnössel, hanem előítéletektől mentesen. Ha érzi a beteg, hogy kicsit is neheztelnek rá, akkor csak romlik a helyzet.

Remélem azért sikerül sokunknak meggyógyulni, és véleg megőrízni az egészséges állapotot. Még én sem vagyok gyógyult, csak a határán ingadozok, de annyiból szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem nagyon súlyos az én állapotom.

Köszönöm a lelkesítést!

Köszönöm!

És minden jót neked is!