Semmi sem olyan, mint régen. Mit tegyek?

de nem csak ez a gond. nem szoktam magam biztonságban érezni itthon. mindentől félek. de soha nem tekintettem rossz vagy hibás embereknek a szüleimet ezért. mert nem azok. ők nem befolyásolnak engem. de egyszer anyukám említette, hogy ne stresszeljek mindenen, mert akkor már lassan ő megy pszichológushoz. mert ugye nekem is kell járnom. de ha neki kell járnia pszichológushoz az én bajaim miatt, akkor én mit csináljak? szerintem ez részéről kicsit furcsa megjegyzés volt. de mindegy is. ez nem lényeges. szóval , úgy érzem félek mindentől. mindenki bántani akar, csak rosszat akar, és hogy mindennek én vagyok az oka. volt már, amikor azt sem tudtam ki vagyok, hol vagyok, és mindenben csak a rosszat láttam, azt, aki csak azért él, hogy bánthasson. és egyszer beszéltem is a "depresszió"-val. egyedül voltam, és , beszéltem hozzá, hogy ő engem ne bántson, ne tegye tönkre az életem. persze ez egyszeri alkalom volt. szerencsére. viszont úgy érzem, az életem mégis tönkrement, és egyre többet gondolkozok a kiúton, és hogy milyen lenne, ha egyszer mégis meghalnék, milyen lenne ott fent. de remélem egyszer elmúlik.

tavaly év vége óta

egyre többször van sírhatnékom, mert visszavágyok a múltba. sokkal jobb volt régen. a rossz jegyeket már el se mondom. jobb lenne, ha a mamámhoz költözhetnék. erről mindig az a gyermekkori élményem jut eszembe, amikor ovis koromba világgá akartam menni :) anya aztmondta, hogy ezt egyszer minden gyerek kipróbálja. fogtam a kis plüss kutyámat, beraktam a táskámba, és el is mentem. csak aztán bementem mamához mert éhes voltam :D szép volt. azthiszem, talán minden azután romlott el, miután a nagyapám meghalt. nagyon megviselt, most sem hiszem el, pedig jópár éve történt. mindennap eszembe jut. úgy érzem, szükségem lenne arra, hogy minden hibámat, vagy bánatomat valakivel(legfőképp a szüleimmel) nyugodtan megtudjam beszélni. mindenféle veszekedés nélkül. azt már tudom, hogy én megfélemlítéssel , és veszekedéssel,fenyegetéssel biztos hogy nem fogok tudni tanulni. mostanában döntöttem el magamban, hogy majd valamikor (talán a héten, de max a jövőhéten) egyik nap összeszedek pár ruhát, meg cuccot, ilyesmiket, és elmegyek mamához. talán az segítene, ha pár napig, sőt, talán hétig ott lennék, és onnan járnék suliba, meg ott aludnék. anyának nem merem elmondani a bajaimat, mert félek, hogy csak lekiabálná a fejem. annak nem lenne értelme. mostanában csak azon gondolkozok, hogy én így már nagyon nehezen tudok élni. csak akkor vagyok boldog, ha a barátaimmal lehetek. ha hazajövök, akkor borzasztóan érzem magam. nem látok másban kiutat, mint a menekülésben...szerintetek megmondjam, hogy el akarok innen menni?