Ezt a "mentális rendellenességet" hogyan nevezik? (FONTOS)

Állítólag ez "szociális fóbia" és kb. ha már egy ismeretlen vagy nem megszokott emberrel - pl tanár , távolabbi ismerős- beszélek akkor elváltozik a hangom. Így kezdődött. Aztán már minden cselekedetem teljesen attól függ ,hogy ezzel másoknak mennyire tudok megfelelni, ha "hülyének" néznek vagy beégek egy teljesen ismeretlen ember előtt akit soha többé nem látok azt sem bírom elviselni pláne ismerősök körében. Mindig csak az lebeg a szemem előtt több éve minden nap szinte ,hogy mit kéne tennem és akármi jöhet akármilyen inspiráció mindig visszatérek a semmittevéshez. Ez nálam már fizikai tünetekben nyilvánul meg pl depresszió, szédülés , nem tudok aludni , izom görcsök vagy csak „szimplán” fájdalom, ájulás szerű rosszullét, ok nélküli idegesség , valóságtól elszakadás stb. Mégsem változtat(hat)ok.

Pár példa ami az élet fontosabb és kevésbé fontosabb szituációit is fedi a LEHETŐSÉGEK KIHAGYÁSÁRÓL ami már milliószor megtörtént: tetszik egy csaj még tegyük fel én is neki. sokszor oda mehettem volna de nem tettem mert zavart hogy ott vannak. egyszer felszáll a buszra amivel én megyek csak mi vagyunk ketten, oda jön még kérdez is valamit. Nyilván most beszélgetni kéne mióta erre várok itt az alkalom ez tuti. Nem megy. Soha sem megy. Mindig ez van. Feltesz a tanár egy kérdést az órán amire csak én tudnám a választ. Válaszolok? Nem . Mert mivan ha ez meg az meg stb stb. Neked jött a gyík gyerek a folyosón akit simán kiütnél , esetleg emiatt azt gondolja neki mindent szabad és talán még szól is valamit utánad? Csinálsz valamit? Naná hogy nem. A f*szságaid miatt nincs egy barátod sem? Találkoztál egy régi ismerőssel aki elhívott egy társaságba ahol 1000 meg 1000 lehetőséged lenne sikereket begyűjteni és te elmész? Nem kitalálsz valami sz*r kamut mert összef*stad magad.

. Erről beszélek. Totális passzivitás. A semmi. És miért van? Fogalmam nincs. Régen nem voltam megbékélve a külsőmmel és folyton mások bőrébe bújtam ( legalábbis azt képzeltem hogy valaki más vagyok) de ez mára elmúlt és viszonylag megbékékltem. Én csak tudom mi lenne a helyes de sosem teszem. És ez nem vicc amikor "helyzet van" fizikai képtelenségnek tartom a cselekvést. Képtelen vagyok rá. Annyiszor volt már ez és sosem törik meg a jég. Néha magam elé tekintek és elgondolkozok vajon érdemes e így élni egyáltalán?

Már végeztem