Lehet úgy hosszútávon normálisan élni, hogy egyetlen személyre számíthatunk az életben?

Félárva vagyok,lassan 11éve halt meg az édesanyám.Apukám nevelt,már felnőtt vagyok,de természetesen még vele élek(22 éves vagyok).Barátaim régen voltak,sok időt töltöttem velük,de ma már néha nem tudom eldönteni,nem-e csak a szánalom tartotta-e őket mellettem.Középiskolás koromtól váltam igazán boldogtalanná,se az osztálytársaimmal,se a tanáraimmal nem jöttem ki.Sokszor aláztak meg,teljesen kiközösítettek.Most főiskolára járok,lett egy pár haverom,meg egy tényleg igaz barátom,aki fiú,és házas,tehát a sulin kívül nem találkozunk.Úgyhogy már 7.éve csak az apámmal mehetek bárhova,csak az ő szeretetére és segítségére számíthatok.Tudom,lehet,hogy egy párkapcsolat segítene a helyzetemen,de sehogy sem akar összejönni...Jó,vannak még rokonaim,de a nagynénémen és a nagymamámon kívül nem nagyon tartom velük a kapcsolatot,rajtuk még érzek valami kötődést irányomba.De hát idősek,ki tudja,meddig lesznek még velem..Nem akarok magamra maradni,mit tegyek?Van vki,aki esetleg rendelkezik hasonló élettapasztalatokkal?