Ez alapján érdemes lenne pszichiáterrel beszélnem? Van valakinek tapasztalata?

22 éves vagyok, egyetemista, kollégista. A saját korosztályomból kb 5-6 közeli ismerősöm van, barátok alig. Velem egykorúakkal, főleg ha többen vannak, szinte képtelen vagyok kommunikálni. Évfolyamtársakkal mondhatni egyáltalán nem. Órák közt csak állok a folyosón, és minden másodpercemet az tölti ki, hogy idegesít a körülöttem lévők társasága. Bárkivel beszélgetek, addig nem nyugszom meg, míg a tudásommal felül nem kerekedek rajta. Mondhatjuk akár úgy is, hogy akkor érzem jól magam, ha a másikat legyőzhetem vitában, vagy bármiben. Ha ő nem ismer valamit, vagy rosszul tudja, én a kettőnk közti különbséget igyekszem heggyé nagyítani, felmászni rá, és a magasból öntelten röhögni rajta. Ismeretlen, haver, barát közt csak annyi a különbség, hogy utóbbival ezt jó szándékomban teszem. Kívülről ugyanolyan bántó, fölényes, az meg sem látszik, hogy én építő szándékból javítom ki, kötök bele, cáfolom meg, és teszem fel az ironikus kérdéseimet. Ha bármiben tévedek és kiderül, akkor ott vége: ideges leszek, szorongok, onnantól nincs emlékezetem, logikám, semmim. Barátokkal, haverokkal is ez van, semmi különbség.

A korosztályom társaságát alig keresem, többet vagyok együtt 40-60 évesekkel. Ezt tökéletesen meg tudom azzal magyarázni, hogy amivel foglalkozom, azt a korosztályomból senki nem csinálja olyan szinten, mint én. ..és ezt megindoklom a bekezdés első mondatával, megint egy ördögi kör, amiben semmi ördögi nincs, simán csak minden mindennek az okozója. Ezért tettem fel a kérdésemet. Nem találok választ, és/vagy megoldást. Ha keresek, semmi eredmény. Minden eredmény bármelyik okra visszavezethető. Ha akarom, egyértelmű összefüggésrendszert találok aközött, hogy általánosban bántottak, hogy milyen zenét szeretek, hogy mi marad meg a dianetikából, hogy miért érdekelnek a keleti filozófiák, hogy mitől jó sosztakovics, a motorozás illata, belekötök az ateizmusba, ahogy a kereszténység szabályozza a tudatot ami jó, de itt az ateizmus, ami logikus, egyértelmű, de senkinek nem használ. Bármi bármivel összefügg, semminek nem találom meg az igazi okát. Minden véletlenszerű lenne? Mostanában ahhoz a megoldáshoz vagyok közelebb, hogy a világ csak egy bennünk létrejövő illúzió, nem mi létezünk a világban, hanem az bennünk. ..hogy igazából dzsuang szi álmodja a lepkét. Ha ez igaz, akkor akár el is dönthetem, hogy mi létezik, és mi nem. De ebből következik az alap probléma, hogy félek ismerkedni, hogy egyedül vagyok, mert ily módon gondolkodni nem eredmény, hanem menekülés. Nincs jobb ötletem.

A félelem akár abból is származhat, hogy semmiből, önmagából. Mindenen próbáltam változtatni, de ez mindig megmarad, meg is volt. Sosem voltak igazán barátaim, barátnőm, nem beszélek meg senkivel semmit, és ez nem jó. Minden, és mindenki azt sugallja, hogy én az emberi természet lényegéről maradok le. Ja és hogy mitől félek? TAlán attól, hogy ha valaki igazán megismer, nem fog szeretni (ez alatt a haveri, baráti szimpátiát értem, nem a szerelmet), mert legbelül semmi vagyok. Tudom, érzem, és tapasztalom, hogy ez nincs így, mégis így érzem. .."ellentérzek" magamnak. ha a dianetika nyelvén mondom: az analikus elmémmel nem találom a bázisengramot, bármitől aktiválódik, szomatikát okoz, ami fenntartja az engramot. ((hogy világos legyen: a dianetikának csak a pszichoanalízisből kiollózott dolgaival foglalkozok))

Mit lehetne tenni?

(bocs a terjedelemért, de csak így maradhattam érthető)