A mentális baj nem olyan mint a kartörés, senki nem hiszi el mert nem látszik. Fel kell vágni az ereimet h elhiggyék nem vagyok jól vagy mégis mit tegyek?

1. válaszoló ezt a baromságot.

Orvos. Ezért van.

Nagyon jó, a moderátorok törölték az első választ, de a reakciómat nem. Gratulálok...

Az első válasz az volt, hogy "hát ez ilyen, senkire se számíthatsz". Én arra reagáltam.

2. válaszoló...

Tudod, amikor belül van a baj, akkor azt magad tudod megoldani csak. Segíthet pszichológus, vagy pszichiáter, de ő sem tud rendet tenni a fejedben csak az irányt mutathatja meg. Rengeteg páciensük van, és a legtöbbjük, már a sok munka miatt kiég, ezt ne szó szerintsd értsd, hanem úgy, hogy nem tud rád annyi figyelmet fordítani, ami elég lenne, csak rutinból kezel, mert máskülönben ők is beleőrülnének, ha minden fájdalmat átélnék(beleélnék magukat), amit megosztanak velük.

Mondhatod barátnak szülőnek, hogy baj van, de azt, hogy mi történik veled nemnagyon értik meg(csak az aki ezt már átélte). Gondolj bele, ha valaki azt mondja neked, hogy epeköve van annyit tudsz mondani, sajnálom igazán, hogy ez történik, de nem vagyok orvos, mi mást tehetnék. Így gondold át mi a baj, mi fáj, és azt mondd el a szüleidnek, hogy mit szeretnél, konkrétan miben segítsenek. Ha kirándulni mennél azt, ha a súlyod miatt szomorkodsz azt, hogy segítsenek lefogyni...de ezek csak példák.

Én 4 éve küzködök a pánikbetegséggel, és átmentem azon amit te érzel, minden segítségkérés hiába, a sajnálatot éreztem, de az kevés. Míg addig jutottam, hogy feladom. (nekem az egész egy gyomorfekélyből indult, amit nem megfelelően kezeltek, az álmaim szertefoszlottak, mivel magántanuló lettem, mert csak erre voltam képes, és itthon mégtöbbet gondolkodtam) AZ állapotom nem javult, a fizikai fájdalmak múltak, de lelkileg összetört ez az egész, és bár nagy és szerető családom van, nem éreztem, hogy segítenek, pedig csak nem tudták, hogy miben tudnak segíteni. Így feladtam, azt mondtam nekem ez az élet jutott, a fájdalom, a rohamok, a magány, elfogadtam és képzeld itt kezdett jobb lenni a dolog, már nem jajjgattam, hanem gondolkodtam, és egyszer csak lett hogyan tovább, magamtól kijutottam a gödörből, nem volt könnyű út, és most sem vagyok teljesen jól(de az elejéhez képest istenes), de hiszem, hogy jobb lehet. És büszke vagyok magamra, hogy a saját erőmből felálltam. Nincs az a probléma, ami miatt eet kellene vagdosni, kérj segítséget, ha úgy érzed ezt kell, de a te fejedben csak te tudsz rendet tenni, ha meg a környezeted olyan, azon is neked kell változtatni.

Sok szerencsét, és kitartást Neked. Ennél már csak jobb lehet, nemde ? :)