Gyászban ez normális? Félek.

Hát szerintem a legjobb amit tehetsz, ha levezeted a feszültségedet, abban ami érdekel.

Például ha este elmész futni, az oldja a stresszt és még egészséges is.

Leírom neked azt a történetet, ami eddigi életem összes problémáján és válságán átvitt (nem leszek pontos, a lényeg maradt meg bennem, egy barátnőm mesélte nekem a halála előtt pár hónappal):

Volt egy királylány, aki megkért egy keleti bölcset, hogy véssen a kedvenc gyűrűjére valamit, ami boldogságában figyelmezteti és éberen tartja, szomorúságában pedig segít tovább lépnie. A bölcs pár nappal később visszaadta a gyűrűt, rajta egyetlen szóval: ELMÚLIK.

A gyász az egyetlen olyan dolog, amit nem lehet ésszel kezelni, mert csak rontasz a helyzeten. Add ki magadból, hagyd, hogy eluralkodjon rajtad. Ha sodródsz az árral, szépen lassan elmúlik, bár az üres hely örökre ott marad a szívedben.

Gyász

Neked nehezebb, mint őseinknek, akik azt is tudták, hogyan kell gyászolni, és azt is, hogyan segítsék azt, aki elveszített valakit. Egy egész falu közössége sietett a gyászoló segítségére, és ez egy olyan megtartó erőt jelentett, amiről ma elképzelésünk sincs.

Magáról a gyászról is sokat tudtak, míg mi jóformán semmit. Az ismerkedés segíthet megszelídíteni azt a fenevadat, amely folyamatosan rágja a lelkedet. Újraolvastam néhány tanulmányt, könyvrészletet, azon töprengve, mivel segíthetnék ezúttal neked, hogyan ismertethetnélek meg a gyásszal − azzal a gyásszal, amit sajnos egyfelől nagyon is jól ismersz. Végül Polcz Alaine egy írására bukkantam az Éjjeli lámpa című könyvében, ezt gépeltem be számodra. Sok okos dologra felhívja a figyelmet, remélem, te is találsz közte olyasmit, ami személyesen neked szól. (Kihagytam belőle részeket, ez nem a teljes anyag.)

Polcz Alaine: A gyász

”Régebben a hagyomány előírta, megszabta a gyászolás módját, rítusát. A gyászszertartástól az öltözködésig, az életvezetéstől a magatartásig, az illendő arckifejezéstől a kötelező szavakig megszabta a teendőket és ezekkel segítette, “vezette” a gyászmunkát. Sokat tudtunk régebben a gyászról. Ha csak az időre vonatkozó kifejezéseket nézzük, elcsodálkozhatunk: mélygyász, félgyász, gyászév. Mind komoly pszichológiai tapasztalatot rejtenek.

Ha a bennünket ért veszteség után nem gyászolunk, nem végezzük el a gyászmunkát, ez nemcsak az egész életutunkat, de a további sorsunkat, sőt, több generáció sorsát is befolyásolhatja. Túlféltés, szorongás, balesetek miatti aggódás, állandó félelem a betegségektől, a partner, a vagyon, a szellemi dolgok elvesztése miatti aggodalom, a szeparációs- és halálfélelem, céltalanság érzése, depresszió – nagyjából ezek a leggyakoribb következmények. A szülő a gyermekében is indukálja a félelmet, aki ezt továbbadja majd a saját gyermekeinek.

Egy-egy család, amely nem dolgozta fel a tragikus gyász-eseményt, a veszteséget, 60-70 éven keresztül is képes élő emlékként megőrizni azt. A nagyszülők fel nem dolgozott gyásza – mint ismeretlen forrása a rossznak – a gyermekeken keresztül sokszor az unokákig is hat. (Ezzel kapcsolatban meggyőző eseteket ismertet Virág Teréz Aktuális traumatikus esemény című tanulmányában.) A segítség csakis az lehet, ha feltárjuk a nem tudatos, fel nem dolgozott eseményeket, a gyászt.

A tudás és a hit nem egyenlő. Sokszor tudunk valamit, de nem hiszünk benne, máskor hiszünk, de nem tudjuk. Ennek véglete a credo quia absurdum est. Épp azért hiszem, mert lehetetlen. A problémánkhoz kapcsolódva ez így hangzik: én tudom, hogy meg fogok halni, hiszen mindenki meghal, de nem hiszem... Anyák mondják az onkológiai osztályon: “Én tudom, hogy meghalt a gyerekem, hiszen láttam, de nem hiszem el. Nekem él.” Mellesleg, de nem elhanyagolhatóan, a tudattalan nem ismeri a halált.

Mi ez a “nekem él”? Legközvetlenebbül a halálnak, a megtörtént ténynek a tagadása, vagyis elhárítása annak, amit az én nem képes elviselni. A tudattal szállnak szembe az érzelmek és maga a tudattalan is. Ez a tagadás, ez a “hasadás” az, ami sokszor lehetetlenné teszi a gyászmunka elvégzését. Az én nem képes feldolgozni a veszteséget, ezért tagadja. Mert ez még mindig jobb, mintha miatta valamilyen formában megsemmisülne (depresszió, öngyilkosság, elmebaj, táplálkozási képtelenség, halálos megbetegedés).

Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát. Ez nem könnyű. De a kitérés előle, az odázás veszélyei sem kicsik.

A gyászév tapasztalata, hogy minden ünnepnek, születés- és névnapnak, minden évszaknak változatlanul kell lezajlania nélküle – míg lassan megtanulunk másként élni. Ha nem fogadjuk el a szeretett lény halálának tényét, akkor mindez szóba sem jöhet, nem történhet meg.

Vegyünk egy hasonlatot: ha valaki elveszti a fél lábát baleset, vagy betegség

következtében, akkor realizálja a veszteséget és megtanul mankózni, majd protézist használva adekvát életmódot kialakítani. Féllábú fiatalok bicikliznek, motoroznak, úsznak, síelnek, pályát választanak, házasodnak, gyermekeik születnek. De ha nem fogadja el valaki a veszteséget, akkor mintha a lába megvolna, ül a székében, redukált életet él, az illúziót megtartva. Az izmok elpetyhüdnek, elhízik, a mozgás-, az élettér beszűkül és következik a csöndes vegetálás.

Ha valaki elfogadja, mondjuk, az élettársa, vagy a gyermeke elvesztését és “mankót” használ, majd “protézist”, akkor tud másik társhoz kötődni, szülni, örökbe fogadni, esetleg nagynéni, nagybácsi lenni, tud társ lenni valaki mellett, aki pótolja az elveszettet. Képes valaki mást beépíteni a jövőjébe, a mindennapjaiba. Az ilyen kapcsolat lehet csak pótlás – protézis – néha az elveszettnél jobb is lehet, különösen akkor, ha az már sok bajt és fájdalmat okozott.

Természetesen a vallás is képes fenntartani azt az illúziót, hogy az elveszített él. Fontos azonban, hogy nem itt, hanem egy másik síkon, és nem nekem, hanem az örök életnek, és nem is miattam, hanem egy elfogadott igazságért. Vallásos hit alapján megtarthatjuk az illúziót – itt azonban realizálni kell a hiányt, és a személyesből ki kell lépni. Mi több, érzelmeinkben is el kell engednünk a halottat, ugyanis ezáltal válunk mi magunk is szabaddá. A lényeges különbség tehát az, hogy a továbbélés bizonyossága egy másik síkra tevődik át, ami az illúzió “átértelmezését” jelenti.

(…) az első dolog, amit tehetünk, helyére tenni a kintet és a bentet, noha a kettő ugyanaz.

A szeretett személy elvesztése csak akkor realizálható, ha bizonyos feltételek teljesítésére képesek vagyunk. Tudni kell függetlenedni a halál okától. És meg kell szabadulni – az egyébként tipikus – önvádtól, hogy az elveszett lény halálát akaratlanul is kívántuk, a lelkifurdalástól, hogy fájdalmat okoztunk neki, hogy nem tettünk meg mindent, amit megtehettünk volna, hogy megakadályozhattuk volna a halálát, hogy nem szerettük eléggé.

Ki tett meg minden jót? Ki nem okozott fájdalmat? Ki szeretett eléggé?

(…) Van a bűntudatnak egy másik formája is, amely éppen az egyértelműen jó kapcsolatoknál, a szeretet-kapcsolatoknál, a szoros kapcsolatoknál jelentkezik: a túlélőnek azért van bűntudata, mert nem halt meg ő is, tovább él (álmában gyakran hívja a halott, hogy menjem vele). A gyász elején a hívás érzése olyan erős lehet, hogy halálos betegségtől, öngyilkosságtól sem fél a túlélő. Ilyenkor a megbetegedés és a tragédia valóban bekövetkezhet. Öreg házaspároknál gyakori jelenség, hogy gyorsan követik egymást. Bibó István és felesége, Boriska három napon belül haltak meg. Benedek Eleket temetése napján követte a felesége. Fiataloknál gyakran lép fel fenyegető belső kényszer az öngyilkosságra.

Követhető a gyász útja. Új kapcsolatra lesz képes, mely akkor szakítja el teljesen a régitől, amikor az új helyzetben lépnek fel problémák, és ezzel megszűnik a bűntudat is.

Ezekben a szélsőséges esetekben jól felismerhetőek a gyásszal kapcsolatos problémák. Ezek nem ritkaságok, de a gyászolókkal nehéz ezekről a dolgokról őszintén beszélni, s így ők sem tudják elmondani, mit élnek át. Manapság már nem is illik gyászról beszélni. Így próbáljuk elhárítani. Viszont annál többet panaszkodunk kis semmiségek miatt. Nem azt érintjük, ami a mélyben van, mindig csak a felületet. És így valamennyien szegényebbek leszünk. A gyászolókat pedig – végül is – magukra hagyjuk, hogy aztán bennünket érjen felkészületlenül saját gyászunk és mi is magunkra maradjunk.

Ha jobban figyelnénk, gyakran láthatnánk, hogy lép fel az azonosulás a halottal, az elveszített kedvessel. Nem egyszer ugyanolyan tünetek lépnek fel, mint az elhaltnál a betegsége során. “Olyan vagyok, mint ő – én is meghalhatok?” Vagy ennek az ellenkezője. “Szaporán lélegzem, mint ő. Csak nem vagyok beteg? Csak nem halok meg, mint ő?”

Az azonosulás, a kötődés, az egyesülés keresése a gyász elején természetes, aztán el lehet és kell szakadni. A halál tagadása ezt lehetetlenné teszi. A tagadásnak, a “nekem él”, a “valahol él” mellett másik végletéről sem lehet megfeledkezni, amikor a pozitív érzelmek negatív indulatokba csapnak s a kapcsolat átértékelődik: “Becsapott, hazudott, nem az volt, akit én szerettem. Nem jelentett nekem semmit, nem vesztettem semmit.”

Tulajdonképpen a szerelmesek is ezt művelik, amikor megtagadják szerelmüket, széttépik a fényképeket, kidobálják az emlékeket. És ez rendben van, ha utána valóban feldolgozzák magukban az érzelmeket és szembenéznek a veszteséggel. Rendszerint újabb kapcsolat után kapnak. “Kutyaharapást szőrével”, hogy megkezdődjön a partnervesztések sorozata.

A megtagadás veszélyes, noha a gyász első szakaszában segíthet elviselni az elviselhetetlent.

“A munkahelyemről hívtak haza, amikor a férjem meghalt. Úgy sírtam, hogy alig láttam. Az ágyában feküdt, idegenek is voltak ott. Olyan furcsán kék volt az arca, amikor föléhajoltam. Az orvos azt mondta, mérget vett be. Így: megmérgezte magát. De miért? miért? miért? Ordítottam, és aztán csak mindig ezt a szót, mert nem mertem kiordítani, mi történik bennem: ‘Gyűlölöm, meg tudnám ölni, hogy ezt tette velem!’ Lehet ezt érteni? Gyűlölni kezdtem és most is haragszom rá. Nem létezik a számomra többé!”

A döntő mindig az, hogy a megtagadás után mi történik. A megtagadás egyben kitérés is a gyászmunka elől: nem vesztettem semmit, tehát nincs is mit gyászolni.

A teljes tagadás az, amikor a mindennapi élet síkján sem fogadjuk el a veszteséget, a halált – vagyis nem “nekem él”, hanem úgy teszünk, hogy valóban él, itt és most. Ez már pszichózis. Az, hogy “beszélek vele”, mert “nekem él”, nem azt jelenti számomra sem, hogy a valóságban él. S ha megvan ez a distinkció, a szubjektív elválasztása az objektívtól, az már rálátás a valóságra. Az elmebaj viszont a valóság fel nem ismerése, átlépés a valóság korlátain.

A “nekem él” és az “úgy élek, beszélek vele, mintha élne” rokon a gyermekek játékával, amikor képzeletbeli játszótárssal élnek, játszanak, alszanak együtt, gyakran így menekülnek a valóság elől képzeletbeli kapcsolatba. De a gyermek tudja, hogy azt a bizonyos lényt a felnőttek csak az ő elmondásaik alapján ismerik.