Ha öngyilkos leszek, szeretném látni a családomat, hogy reagálnak a halálomra. Nem vagyok normális?

Nekem 4 éven keresztül volt ilyen nihilista korszakom, most vagyok 18. Az önértékelésem a 0-án volt, úgy éreztem, hogy mindenki elpártol/t mellőlem, és hogy senkit sem érdeklek. Emiatt én nap mint nap kacérkodtam a halál gondolatával. Nem tudtam rájönni, hogy lehet kikecmeregni ebből a helyzetből. Ráadásul a betegségem is fokozta ezt a helyzetet, és még mélyebb depresszióba estem. Az emberektől eltávolodtam, nem mertem hozzájuk se szólni, csak magamban sírtam, és elfelejtettem milyen is élni. Az iskolában félrevonultam, ha hazaértem az ajtókat elzártam kulccsal, hogy nehogy megközelítsenek. Próbáltam mindenféle megoldást találni. Az agyamban nap, mint nap játszottam le ezt a jelenetet, hogy a szüleim ott vannak a temetésemen, és sírnak, mindenki szomorú. És amikor már állandóvá vált ez a jelenet, rájöttem, hogy nekem a kimutattok érzelmek, a szeretet hiányzik. Ami, ebben a rohanó világban teljesen eltűnik a hétköznapok fáradalmai között. De a jelenet folytatódott, a képek jöttek megint, és csak siránkoztam tovább. A kiutat nekem a Titok című film jelentette. Ráébredtem, hogy a helyzet folyamatos könnyezése nem egy belső békét fog előidézni, épp az ellenkezője. Ha negatív gondolatokkal terheljük magunkat, a negatív történéseket vonzzuk csak magunkhoz. 4 év alatt mindvégig rossz perspektívából szemléltem a dolgokat. Azt hittem, hogy másoknak azért olyan tökéletes az életük az enyémhez képest, mert nekik így hozta az Isten. Hát nem. Egyszerűen ők nem a negatív dolgokra fókuszálnak, így nem is kerülnek olyan szörnyűséges helyzetbe , mint mi. Én az utamat úgy találtam meg, hogy elkezdtem hálás lenni, mindazért amim van. Azért, hogy egy szép családi házban élek, azért, hogy megkapom a mindennapi kenyeremet, azért, hogy jó iskolába járhatok. És így a gondolkodásom is karikacsapásra pozitívvá vált. És ha frusztrált vagyok, igyekszem továbbra is pozitív maradni, és hiszek benne, hogy nekem is megadatott ugyanaz, ami más embereknek is. Eleinte nehéz átváltani a gondolkodásmódunkat, mert ami több év munkáját nem biztos, hogy egy perc alatt sikerül megváltoztatni. De érdemes hinni a jóban, gondolkodni pozitívan, mert az élet meghálálja! 18F

eleve azért gondolsz az öngyilkosságra, hogy valamit így kommunikálj le velük, amit nehezen tudsz, tök normális, hogy kiváncsi vagy a válaszukra

Normális, erre mindenki kíváncsi. Ha másképp fogalmazod meg, pl úgy, hogy kiváncsi vagy-e, kik mennének el a temetésedre? Mindjárt más, de egyébként ennél durvábbakra is szoktam gondolni, ha unatkozom. :D

Egyet értek 13. hozzászólással. Neked valószínűleg szeretet hiányod van és valószínűleg már annyira vágysz rá, hogy akár ezt a szélsőséges dolgot is megkockáztatnád, csakhogy lásd, hogy a többiek szeretnek és törődnek veled. Ha szeretetre vágysz akkor mutasd ki te is mennyire szereted őket és ezt vissza is kapod majd tőlük. Elég egy apró érintés egy kis figyelmesség és hidd el gyökeresen meg fog változni az életed. Egyébként ha tényleg ennyire foglalkoztat a halál gondolata olvass utánna az ayahuasca gyógyfőzetnek. Azzal valóban megtapasztalhatod milyen lehet meghalni, mert teljes ego vesztéssel jár az utazás és az nem kicsit parás. Tapasztalatból beszélek. Azután nem hiszem hogy az életed során akár egyszer is megfordul majd a fejedben akár hasonló gondolat is.