Nem évezem eléggé, utána pedig azt érzem, hogy már megint a nem megfelelő emberrel töltöttem az időmet. Mit tehetnék?

Sziasztok!

Ez egy elég hosszú és bonyolult téma, amiről kérdezni fogok, éppen ezért főként azoknak a válaszait várom, akik valamennyire konyítanak az emberi lélektanhoz. A komolytalan/felszínes válaszok csak felidegesítenének. A rendőrségre se küldjetek, különben ti is el lesztek küldve valahova...

Nos, én egy 20 éves lány vagyok, és szigorúan egy eszményi társhoz ragaszkodom, de csak a különös természetem és az érzékenységem miatt fontos ez nekem, hogy egy velem kompatibilis gondolkodású egyénnel töltsem az időmet. Lényeg, hogy nagyon válogatós vagyok, és éhezem a szerelemre. Vágyom arra a magasztos érzésre, amikor minden apró "vele" kapcsolatos ingert egy villámcsapásként érzékelek...stb. Szükségem van egy társra, aki vigyáz rám és akire vigyázok.

Kérdezték is: Mi a legnagyobb szexuális perverziód?

Erre én mondom: Az, hogy olyannal lehessek, akit szeretek.

Nem mintha ez perverz lenne, de talán csak egy alkalommal volt részem ilyesmiben, csak nem volt kölcsönös a szerelem az ő részéről. Szóval hiányolom ezt, mert ezt tartom természetesnek.

20 évesen kb. fél évvel ezelőtt volt először tényleges szexuális kapcsolatom, de csak egyszer történt aktus. Ez a párkapcsolat nem tartott sokáig, pont a kölcsönös érzelmek hiánya miatt. Még mindig róla álmodozom, hogy beszélget velem és jobban megismer. Jó lenne. Na mindegy, azóta már voltam 5 emberrel, és ezek közül is csak egyikkel történt meg 2-szer is. 5-ből 2-vel nem volt semmilyen párkapcsolati célom, de kicsit bűntudatom van miattuk. És a legjobb 5-ből 5-tel nem élveztem és kényszerítve éreztem magam arra, hogy nekem ezt élveznem kéne. Amilyen tempóban közelednek felém azok a férfiak, akikkel "szóba állok", az nekem gyors. Utálok csókolózni, az nekem túl intim, nincs is rá késztetésem. Ha meg nem csinálom, akkor megbántom őket, hogy nem fejezem ki a szeretetem. De hát ha egyszer nincs, akkor mi a frászt fejezzek ki??? Oké, azt nem mondom, hogy nem tudok élvezni dolgokat csak magáért a dologért, de azt is csak akkor, ha sikerül kikapcsolnom a gondolataim. De bármi olyat teszek egy fiúval, ami már nagyon-nagyon nedves és mínuszos távolságokkal jár, elkezd kattogni az agyam: "Úristen, ez nagyon közeli, nagyon ösztönszerű, de kezd eltűnni az ösztön! Meg akarok hátrálni, de már nem lehet. Csinálni kell, hogy neki ne okozzak rosszat azzal, hogy felajzom, és úgy hagyom. Sajnálom őt, most mi lesz vele? Azt fogja várni, hogy én elélvezzek, de én ha nem sikerül, akkor megbántom." Stb. Ezen érzelmeimet közöltem azokkal, akikkel lefeküdtem, és akartam is valami komolyabbat, de valahogy az lesz az ismerkedés vége, hogy engem nem lehet kielégíteni, túl sokat görcsölök, és hogy nekem senkinek sem elég tökéletes a személyisége. Nem tudom, mi van.

Kb. 16-17 éves korom óta végzek önkielégítést. Az elején még tök könnyen sikerült elmennem, csak elképzeltem valami szituációt és 5 perc is elég volt, erős volt. Most meg kb. 30-45 perc , és olyan gyenge energiahullám, hogy az már kiábrándító. Az idők során egyre "perverzebb" dologra kellett gondoljak ahhoz onanizálás közben, hogy orgazmushoz jussak. Mert már csak az a fantáziakép volt izgató, ami annyira valószerűtlen volt, hogy valaha megtenném önszántamból, hogy csak az állatiassága/tiltottsága/az elborultsága miatt aljzott fel.

Persze a fantázia csak fantázia, élénkebb is kell legyen, de miért kell ennyire? Érzem, hogy csikorognak a fogaskerekek a fejemben, hogy végre olyan szitut ötöljek ki, amivel el tudok jutni a csúcsra.

Na, és akkor most jön a felnőtt szexuális életemet megelőző időszak... Amit olyan nehéz viselni, mert nem mondhatom el senkinek, de még magam előtt is azt KELL érezzem, hogy "ááá ez semmiség, biztos vagyok benne, hogy sok családban megesik". Szóval...jaj. Volt egy időszak, amikor apukám...szóval...hh. Na szép, még leírni sem tudom. Inkább máshonnan próbálom megfogni a dolgot.

Anyukámat (aki egyébként paranoid skizofrén) valószínűleg molesztálta kiskorában az apja/mostoha apja, mert már ovis koromban ilyeneket kérdezett tőlem: "Apa húzta le a harisnyádat?" 4 éves létemre az jutott eszembe, hogy hogy kérdezhet ilyen beteg dolgokat? Hogy jutott ez eszébe?

Később, kb. 10 éves korom körül apukám nagyon stresszes volt a munkája miatt és folyton ivott. Sokszor odabújtam hozzá kutyásat játszani, hogy én egy kiskutya (vagy bármilyen más állat) vagyok és őt piszkálom, ugrálok a mellkasán, csaholok, meg ilyenek. És akkor nem tudom miért, de ez valamiféle szexuális ösztönöket váltott ki apámból, mert elkezdett fogdosni, de nem erőszakosan. Az erőszak csak addig terjedt mindig, hogy nem volt kedvem, akkor pénzt ajánlott vagy hogy akkor számítógépen játszhatok (egyébként, vagy csak annyit nyöszörgött, hogy az évek folyamán, hogy én nem akartam neki kiverni, vagy nem akartam, hogy simogasson, mert úgyis visszafojtottam volna az élvezetet, mivel ő csinálta, és ezt nem tartottam helyesnek. Lényeg, hogy voltak köztünk szexuális játékok, de én csak sok noszogatás után mentem bele, és csak azért, hogy ne nyaggasson, vagy hogy elérjem, amit akarok. A legrosszabb az volt, amikor csókolózni is akart közben/megujjazni, engem az undorított. Számomra kizárólag a szerelmesek cselekedete a csók.

Felhoztam neki néha veszekedéskor, hogy milyen pedofil hajlamai vannak, és hogy nem kellett volna a tinédzser lányával így bánnia, akármennyire is nehéz ellenállni az ösztönöknek. Azzal védekezett, hogy sohasem volt velem erőszakos. Hát fizikai értelemben tényleg nem okozott fájdalmat (nem dugott meg, csak szólok), viszont lelkiekben talán mély nyomot hagyott, és lehet, hogy ezért vannak ilyen libidózavaraim, bár nem akarok mindent rá fogni. Kb. már 8,5 éve nem iszik semmit. Azt viszont meg nem értem az ösztönökkel meg a szenvedélyekkel kapcsolatban, hogyha valaki képes leszokni az alkoholról meg a cigiről meg kitűnően diplomázott, akinek ilyen akaratereje van, az miért pont a serdülő lányára mozdul rá? Az egy dolog, hogy anyukám elhízott, de a szexhiány még nem mentség. Azt mondja, ez minden családban megjelenik, hogy az apa vonzódik a lányához, és ezt tényleg észrevettem sok lány ismerősöm és az apjuk közt, azt a Pedómaci-féle bújást az apukák részéről. :D De mégis, egy dolog bújni, meg más dolog ilyen módon élvezethez jutni. Hát lényegében ennyi. Nem tudom, hogy még vannak-e sérelmeim, de azt tudom, hogy ha egy fiúval elkezdek ismerkedni, az biztos, hogy elkezdem megkedvelni, talán egyszer lefekszek vele, utána pedig a személyiségének unalmasságát érezve, meg azt érezve, hogy nem érti meg az én világomat, szépen kikosarazom. Én meg egyedül vagyok, mint a kisujjam, akibe meg szerelmes vagyok, már teljesen ignorál, annyit zaklattam meg ostoroztam az e-mailjeimmel. Hát ennyit az eszményi társról és az örök elégedetlenségről.

Ó, még annyit, hogy apámmal nagyon jó beszélgetni, mert ő is elég analizáló természetű meg elég filozofikus és intelligens, de én ugyanezt elvárom más fiúktól is. Talán túlságosan apukámhoz hasonultam, mert anyukámra érzelmileg nem lehetett számítani?

Van bennem egy bizonyos belső konfliktus. Én nagyon szeretem az apámat, mert nagyon sokat tett értem, csak sajnos ő is esendő, és nem tudom, hogy ezt hogyan dolgozzam fel és mondjam el másnak anélkül, hogy börtönbüntetéseket akarna apámra róni (még jó, hogy nem tudja).

Ha valaki tud egy vagy több jó szexuálpszichológust Budapesten, az légyszi szóljon.

Köszönet azoknak, akik elolvasták ezt a kisregényt, és nem Hűbele Balázs módjára válaszolnak.