Hogyan tudnam ezen a téren megváltoztatni a gondolkodásom?

Sokszor azt gondolom, hogy biztos csak én lehetek ilyen szerencsétlen. És ezek a felesleges gondolatok félelmek miatt kell folyton stresszelnem. De aztán sokat olvastam és szinte népbetegségnek tűnnek ezek a problémák. Nem is gondoltam volna.

Akkor te nagyon jól kezeled, ha nap mint nap utazol. Gratulálok, és remélem sikerül mihamarabb teljesen meggyógyulnod :)

20 éves vagyok, és 16-17 évesen kezdődött ez az egész. Az elején fájt a gyomrom és napmintnap visszajártam dokihoz, de nem találtak semmit(semmi komolyat, kaptam gyógyszereket meg hasonló, mivel állandóan rosszul voltam, hasmenésem volt, vagy savas volt a gyomrom,de nem segített semmi). Ez addig húzódott míg elhittem, hogy már nem fogok meggyógyulni, hisz vizsgáltak már mindennel, itt éreztem, hogy szinte elvesztek az álmaim.Már nem mertem reménykedni. Nem tudtam iskolába járni, az utazás miatt, mert nap mint nap rosszul lettem. Gyerek voltam, ezért gondolom nem igazán akart a doki elküldeni gyomortükrözésre, de végül ez jött. Féltem de elsem tudom mondani mennyire vártam már, azt gondoltam akkor, hogy csináljanak bármit velem csak végre segítsen valami. Gyomorgyulladás, baktérium, gyomorsav. kezelték,jobb lett, de a félelem ott maradt. És a stressz újból, és újból ugyanúgy gyomorfájást okozott. És bár a gyomrom rendben van most, azóta átestem depresszión, pánikbetegségen. Amikből sikerült kimásznom, de aki ebbe benne volt az tudja, hogy azért ez nem ilyen egyszerű. Ami nekem ma is a mumusom az az utazás. Annyiszor lettem rosszul ezalatt az idő alatt a buszon, hogy már várom, hogy mikor történik meg újra. És folyton azt figyelem ilyenkor, hogy fáj-e a hasam, aztán ha addig nem fájt, a stressz miatt megfájdul. Többször tudom kezelni, de egy egy ilyen alkalom nagyon eltud keseríteni.

Jártam pszichológushoz, de nem segített, kötelező köröket futottunk csak. Rákellett jönnöm, hogy csak én segíthetek magamon. Imádom a családom, de akkor úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, mert azt senki nem érezte, amit én, hiába is akartak volna segíteni. Az történt, hogy végleg feladtam az egész dolgot, már nem érdekelt mi lesz, de egy idő múlva rájöttem, hogy igenis csak én tehetek érte, hogy jobb legyen. Új álmokat kerestem, s a legfontosabb, hogy elfogadtam ez egy betegség, és ha kudarcok érnek(amiket nagyon nehezen viseltem) nem kell elkeseredni, mert ez mindenkivel előfordul, s főleg nem okolhatom magam miatta.

Hát röviden ennyi az én történetem, és hiszem, hogy ezt is sikerül leközdenem.

Kineziológusnál jártam, és szívesen visszamennék, bár most sajnos nincs kidobnivaló felesleges tizezreim. Viszont ha dolgozol és megteheted, én ajánlom neked mindenképp, hogy próbáld ki.