Az miért baj, ha valaki meg akar ölni pár embert?

Csak eszembe ötlött, hogy mitől válnak az emberek sorozat/tömeggyilkosokká és utána gondolkodtam el a címben szereplő kérdésen. Ez miért baj? Úgyis meghalnak az emberek, az életnek sincs értelme csak az emberek adnak nekik (mégis van? mivan?).

És itt kérdezném meg azt is - igaz, ez teljesen különáll a témától - hogy miért van az, hogy nagyon érzékenyen reagálok a dolgokra és az olyan apróságokon is elborul az agyam, hogy egyszer úgy érzem, mintha lenne 1-2 barátom, aki közel állna hozzám, de aztán rájövök hogy mégsem, mert sokszor lenéznek / az olyanokat részesítenek előnyben, akiket alig ismernek, stb.

És hogy sokszor magamban beszélek, üldözési mániám van (gondolom), nem tudok sehova sem beilleszkedni, beszélgetni és egészséges kapcsolatokat kiépíténi/tartani az emberekkel. Sokszor úgy érzem, mintha bipoláris lennék, egyszer mintha nagyon szeretnék mindenkit (franc tudja mitől, ugyanúgy indult és telt a nap), máskor pedig pont az ellenkezője, mindenkit a lehető legjobban gyűlölök. A körülöttem lévő emberekkel nincs bátorságom (?) szóba állni (nem önértékelési problémák, legalábbis gondolom mivel elfogadom magam úgy ahogy vagyok), meg úgy érzem mindenki kibeszél a hátam mögött, nagyon kevés embert tudok tisztelni őszintén, és k*rva nagy katyvasz van nálam "belül". Egyszer úgy érzem, mintha lennének rendes emberek, egyszer mintha mindenki csak a saját érdekeit tartaná szem előtt, és senkiben sem lehetne megbízni, mert mindenki csak érdekből / kényszerből beszél, ismerkedik a másikkal. Néha úgy érzem, mindenki utál és kibeszél, néha semmit.

Pszichológushoz még nem volt bátorságom elmenni, de nagyon kezd elborulni az agyam, nagyon szenvedek lelkileg, baromira nem vagyok mentálisan stabil. Folyton hangokat hallok (mintha muszáj lenne válaszolnom valakinek, közben nincs ott senki. folyton válaszolgatok idióta elmebeteg kérdésekre magamban egy "valaki" által feltett kérdésekre és később veszem észre, hogy basszus már megint kivel dumálok?) Ilyen durva problémáim kiskoromban még nem voltak, amikor volt kutyám, meg ugye apuci anyuci csinált mindent helyettem és semmiért sem kellett izgulnom... Lényegében nem is szoktam izgulni igazán semmi miatt sem, elég hidegvérű vagyok, de belül van valami ami nem kóser azt érzem.

Aki tud valami segítséget nyújtani - mielőtt valami olyat tennék, amit megbánnék (semmi fenyegetés és semmi komoly...) -, annak nagyon örülnék.

18/f