Mit csináljak az iskolában tanórán amikor pánikrohamom van?

Szia!

Én csak egy dolgot tudok tanácsolni, NE HAGYD HOGY EZ A BETEGSÉG AZ ÉLETEDET tegye tönkre.

Te a saját magad ura vagy, és ha azt mondod, hogy márpedig, boldog, kiegyensúlyozott leszel, akkor az sikerülni fog. Márpedig ez kell, ahhoz, hogy meggyógyulj.

Az én történetem 2008ban kezdődött, amikor végre megnyugodott az életem, valahonnan elő jött ez az érzés,amit akkor nem tudtam megmagyarázni, hogy mi. Én folyton a hasamat fájlaltam. Vizsgálatok sora után-ami kb 1 évbe telt- annyit mondtak, hogy pszichés alapon fáj a hasam.

Idegeskedek? Miért is idegeskednék, amikor jó tanuló vagyok a suliba, van egy szép párkapcsolatom, itt vannak a szeretteim, de mégis...egy állandó feszültség költözött a lelkembe, aminek a miértjét nem tudtam. Ez az érzés eluralkodott rajtam, olyannyira, hogy volt hogy nem mertem itthonról elindulni, mert sokszor lettem rosszul a buszon, leszálltam, és amikor hazajöhettem már semmi bajom nem volt. De folytonos stressz maradt, mert úgy éreztem gyenge vagyok, még arra se vagyok képes, hogy megcsináljam az iskolát (holott 4es alatt nemigen voltak jegyeim sem). 1év után feladtam, magántanuló lettem, mert úgy éreztem nekem ez már nem megy. Majd meghasadt a szívem, de a depresszió, a betegség elüldözött, minden célom, vágyam amit elakartam érni szerte foszlott. Levizsgáztam magántanulóként, de a jegyek nem az igazi tudásomat tükrözték, leérettségiztem, de magamhoz képest gyengén teljesítettem. Aztán elhatároztam, hogy visszamegyek megpróbálom kollégiumban. Itt tört rám az első pánikroham,akkor még nem tudtam mi az, csak, azt hogy nagyon rossz érzés, aztán az iskolában, úgy éreztem, ha nem mehetek ki a teremből meghalok. Hazajöttem, ismét feladtam, mert lelkileg nem bírtam a szeretteim nélkül. De megint elkönyvelhettem egy vereséget, erre sem voltam képes mondván, teljesen kikészültem. Itthon folytatódott a pánikroham, éjjelenként térdre rogyva vártam, hogy mikor lesz vége az életemnek. És akkor valahogy nem is bántam volna, annyira fájt, ami történt, hogy majdnem beleőrültem. Nem mentem sehová sem, az addig mindig vidám, és csavargó lányból, egy megkeseredett otthon ülő lánnyá váltam. Jártam pszichológushoz, de nem segített. Felírta a gyógyszert és ezzel elvolt intézve. A végén már be se szedtem, mert erről mindig csak a múlt jutott az eszembe. Szóval volt két év az életemben, ami semmit nem ért, ez a felnőtt élet? Kérdeztem magamtól. Mert ha igen nekem nem kell...

Sok végig szomorkodott nap után elhatároztam, hogy márpedig ez az én életem. És én alakítom. Ha rosszul leszek, maximum elvisz a mentő, de akkor is nekiindulok, most már új célokat keresve. És hirtelen elmúltak a rohamok, megláttam az élet szebbik oldalát is, pedig annyi rossz dolog történt, hogy estig sorolhatnám, de ez az élet. Azt szokták mondani, hogy Isten mindenkire akkora terhet ró, amekkorát elbír. Ez a mi terhünk, és megtudunk vele küzdeni. Csak hinni kell, hogy jobb lesz, és megtanulni, hogy te magad irányítod az életed. Nem számít ki mit mond, nem számít mennyire fáj néha, jön majd jobb időszak. Örülni kell mindig a kis dolgoknak, és egyszer csak azt veszed észre, hogy elmúlik a rossz. ne félj a rohamtól, mert ezzel idézed elő. Fogd fel úgy, hogy ő akar téged meijjeszteni, ha nem félsz, nincs miért jönnie.

Javaslom neked, hogy olvasd el a Titok című könyvet, járj el, töltsd vidáman a szabadidőd, ha úgy érzed kell segítség, keress fel egy kineziológust.