Olyan indulat van bennem, hogy attól félek, én leszek a következő lövöldöző őrült. Kicsit félek magamtól. Van még esélyem egy normális életre?

*/Mielőtt a moderátorok törölnék a kérdést, mert esetleg közveszélyes őrültnek tartanának, itt előrebocsátom, hogy nem gyilkossági tippeket kérek. A kérdésem arra keres választ, hogy hogyan tudnám VISSZAFORDÍTANI ezt az állapotot, megelőzni a bajt. Remélem, érthető./*

Szóval: egy ideig az ember el bírja folytani az indulatot, ami keletkezik benne. Na én túl vagyok már ezen a ponton. Kitör belőlem egyszerűen. Ha valaki bármi miatt beszól, úgy felmegy az agyvizem, hogy szabályosan "forogni kezd a világ". Van egy kifejezett ember, akit gyakorlatilag holtan szeretnék látni.

G Y Ű L Ö L Ö M.

Elmondom az okokat: én egy túlérzékeny, vézna kis korcs vagyok (voltam), akit előszeretettel szivattak különböző változatos módokon iskolában. Most erről írhatnék oldalakat, de mi a fenének tenném, úgyse kíváncsi rá senki. Az a tömérdek megaláztatás, ami ért, teljesen eltorzította lelkivilágomat, aranyos, értelmes kisgyerekből egy vicsorgó agresszív idegbeteggé váltam. Borzalmas, ami lettem, de még sokkal rosszabb az, amikor mindenki azt hiszi, hogy megalázhat. Nem bírom ki ép ésszel ezt. Nem bírom ki, hogy aki(k) ellenem tett(ek), az(ok) semmit nem kap(nak) ezért, én meg egész életemre megnyomorodtam lelkileg. Büntetni akarok. És teljesen megértem az iskolai lövöldözőket. Nem véletlenül jutnak azok sem oda. Nem azt kell nézni, hogy mit tesznek, hanem, hogy miért teszik.

Egyébként nem is nagyon remélek semmit. Igazából a kamaszkoromat már rége elb*sztam, 4-5 éve csak itthon ülök és elmélkedek. Sajátos világnézet alakult ki bennem, gyakorlatilag minden mai fiatalt utálok. Felnőttek közül is sokan irritálnak. Egyedül az idős embereket tudom igazán tisztelni, azokat, akik egy olyan korban éltek, ahol megnevelték őket, és becsületes, dolgos emberek voltak (persze tudom, hogy nem mind ilyenek, de nagy általánosságban őket látom a legnormálisabbnak). Egy mai fiatalt (pl. azt, akit a legjobban utálok) simán véresre tudnék verni, de egy idős embert nem bírom elképzelni, hogy bántanék.

Mit kezdjek magammal? Ma is olyan lelkiállapotban voltam, hogy közel voltam ahhoz, hogy egy székkel szétverjek valakit. Nem megyek küzdősportra kitombolni magam, mert attól még senki nem fogja megkapni azt, amit érdemel. Azzal se jöjjön senki, hogy menjek pszichiáterhez. Úgy érezném, azzal teljes lenne azoknak a győzelme, akik miatt idejutottam. Nem fogok még én költeni pénzt azért, mert pk idejuttattak, vagyis -gyakorlatilag- rájuk. Az ő hibájuk, ha idegbeteg leszek, akkor viseljék el, hogy esetleg visszafordul a sok megaláztatás amit kaptam, és a kis áldozat bekattan és kinyírja őket.