Mentális betegség->mentális egészség! Hogyan? Olyanok válaszát várom, akik kigyógyultak valamilyen mentális betegségből és már nem szednek gyógyszert.

Pánikbetegség ( szociális fóbia ) gyógyszerekkel sikerült meggyógyulni teljesen 2 hónap alatt.

A pszichiáteri kizárólag beszélgetős terápia nem hozott javulást.

Súlyos agorafóbia. 3 hónap után elegem lett hogy nem tudok a barátaimmal lenni, hogy nem tudok kimenni az utcára de még a szüleimmel sem, hogy még a lakásban sem merek egyedül lenni és egész egyszerűen közöltem a pszichológussal hogy meg fogok gyógyulni 1 hónapon belül. Kaptam egy kiskutyát, aki velem volt és megvédett bármitől. :) A pszichiáternek mondtam hogy nem kell többé gyógyszer. Nagyot nézett aztán elmagyarázta hogy hogy fogunk leállni. Naponta csökkentettük az adagokat és még most is gyomorgörccsel emlékszek vissza azokra a visítozós, bőgős, rettegős, pánikrohamos éjszakákra.

De kibírtam. 1 hónap után még mindig agorafóbiás voltam de már kimentem az utcára a barátaimmal és a szüleimmel is. A nagy áttörést az a pillanat jelentette amikor a kiskutyámmal elmentem sétálni és csak ketten voltunk. Kb. 10 percig rettegtem, fuldákoltam aztán leültem a földre összeszorított lábakkal és azthittem ott halok meg amikor is a kutyus megnyalta az arcomat, odadörgölőzött hozzám és csóválta a farkát. Megpróbált megnyugtatni. És sikerült is neki. A pszichiáterrel a 2 hónap után elköszöntünk egymástól. Reméltük hogy nem találkozunk többet (legalábbis nem ilyen keretek között). Amennyi ideig beteg voltam annyi idő alatt sikerült is meggyógyulnom. A pszichológusomat nagyon megszerettem a végére így eldöntöttem hogy még visszajárok majd hozzá beszélgetni , persze már csak semleges témákról. Az a fél év ameddig beteg voltam és meggyógyultam életem legszörnyűbb és legszebb szakasza is volt. Sok barátomat elveszítettem, sokan cserbenhagytak, átvertek, kinevettek és sok megvető pillantást is kaptam, DE ekkor ismertem meg a férjemet. 15 évesen találkoztam a későbbi párommal, azzal az emberrel aki a megnyugvást jelentette a számomra, azzal az emberrel akinek adtam a szüzességemet aki később eljegyzett és végül elvett engem. Nagyon szerettük egymást.

Amikor 22 lettem egy autóbalesetben majdnem meghalt.

Rettegtem. Rettegtem mivel majdnem elveszítettem azt az embert aki a megnyugvás jelentette számomra.

,,Nem akarok megint beteg lenni!"

Csak ez járt a fejemben. Kómába esett. Megijedtem. Nem jártam be többé a kórházba. A kiskutyámmal töltöttem minden időmet. Még a barátnőimmel és a szüleimmel se találkoztam. A testvérem fél év után megelégelte a helyzetet. Berontott hozzám, közölte, hogy kifelé a lakásból. Fél év után meglátogattam a férjemet... A kutyám ekkor már nagyon furcsa volt. Betegeskedett és ezt én is észrevettem.

Március 31-én kaptam egy telefonhívást. A férjem felébredt.

Március 31-én amikor beléptem a nappaliba megláttam valamit. A kiskutyám meghalt.

Soha nem tért vissza az agorafóbiám. A férjem felépült teljesen. A kiskutyámat eltemettük. A legnagyobb támaszt ezekben a nehéz időkben, hogy ne legyek megint agorafóbiás, a szüleim és a barátim adták nekem. Na meg a remény. Soha ne feledd, nem vagy egyedül A remény mindig veled van.

Egy 39 hetes, boldog kismama :)