Mikor mondjátok el a párkapcsolatban, hogy mentális betegségetek van?

Hát így egy kicsit neccesebb.:-/ Én általában ezzel nyitni szoktam, legalábbis 3.-4. randin bedobom, ha már úgyis ismerkedünk, és mesélünk magunkról. Legalább jó szűrő is, hisz ha ez neki akkora akadály, jobb is ha nem bonyolódunk bele a kapcsolatba.

Nem találkoztam még ilyen problémával az életemben, de úgy tartanám korrektnek, ha az elején elmondaná a partnerem. Jogom van dönteni, vállalom vagy nem. (Valószínűleg vállalnám, ha az illető mindent megtesz, hogy javuljon az állapota.) De ha hónapokig titkolná, becsapva érezném magam, és elkezdenék kételkedni benne: vajon mit titkol még.

az elöttem szólónak teljesen igaza van,én is ezt tenném.ne szégyeld!

Azóta tudja, hogy együtt vagyunk. Körülbelül az volt a reakciója, "és akkor mi van?". Nagyon figyel a bajaimra, tudja, hogy néha furcsa vagyok, de aztán mindig eltereli a figyelmemet valahogy, és akkor jól érzem magam. Ha rosszul lennék, csak beszélnem kell vele, és jobban leszek - miután magamban is sikerül megemészteni a dolgokat. Régebben egyedül ez a rágódás hetekig is eltartott, és emiatt napokig semmivel sem foglalkoztam (evés-ivás, tisztálkodás, mindenféle alap dologra gondolok itt), de amióta velem van, kötelességemnek érzem, hogy kicsit strapabíróbb, erősebb legyek. Neki is van, hogy támogatásra van szüksége, akkor meg főleg nem dőlhetek ki :)