Ez szorongásnak számít, és ha igen, milyen fókuszú?

||| Hosszú lesz |||

Kicsit meglepődtem milyen kaliberű válaszokat kaptam, őszintén azt hittem, hogy "dehogy van bajod", "jó dolgodban nem tudod, min agyalj, az a bajod" stb.-ket kapok majd.

Lehet ez konkrétan akár akkor egy kényszeresség maradvány/más formában való "kiújulás"? Gyerekkoromban elég kényszeres voltam. Nagypapám, akit szerettem, 7 éves koromban váratlanul meghalt (rákos volt, csak mi gyerekek nem tudtuk), és utána egyértelműen halállal kapcsolatos kényszergondolataim meg cselekvéseim voltak (tipikus "ha nem csinálok meg y dolgot, x személy meg fog halni/beteg lesz/balesetezik/megölik", vagy néha "ha nem csinálok meg y dolgot, akkor nem is szeretem x személyt" stb.). Ugye ezek a legbutább (és legidőigényesebb)"feladatok" voltak, sok belül zajlott, de még több látványos is lehetett volna pici figyelemmel, furcsa visszagondolni, hogy nem igazán jött le családnak sem. Egyedül kettő megjegyzés maradt meg bennem, amit egy-egy cselekvésre tettek, de szerintem rendmániának/bogarasságnak fogták fel (anyum azt vette észre, hogy a fogmosópoharakat mindig szorosan egymás mellé raktam, a fogkefe fejeket pedig egymásnak támasztottam - mert ugye ha egy véletlen nem ért hozzá a többihez, akkor annak a tulajdonosa meg fog halni -, ugyanez a benti papucsokkal, úgy rendeztem mindig szorosan őket, hogy mind egymáshoz érjen). Ima is volt kényszeres, rajzolásban a megjelenített dolgok, számok "jelentése" (az egyébként ma is megvan picit).

Ezt egyébként úgy "nőttem" ki szerintem, hogy olyan 12-13 éves korom körül önmaga ellen fordítottam, mondván "akkor válik valóra a gondolat, ha engedelmeskedem neki (ha végrehajtom a kényszercselekedetet).

Később viszont egy stresszes időszakban 16 éves koromban visszajött, de akkor már cselekedetek nélkül, tisztán gondolatok formájában, és "gonosz vagyok" fókusszal. Tehát, pl. nem szerettem thrillert nézni (pedig amúgy szeretem a műfajt), mert arra gondoltam, mi van, ha valójában a rossz karakterrel értek egyet, mi van, ha belül olyan vagyok. Emellett voltak "sértegető"/"átkozódó" gondolataim is, amiknek ugye pont az ellenkezőjét éreztem (pl. láttam, hogy valamelyik szerettem szomorú, és hiába éreztem együtt, jött egy hirtelen csúnya, őt sértő gondolat). Arra is rászorongtam, ha pl. anyumat sírni láttam és nem sírtam vele együtt, mert akkor tuti rossz ember vagyok és nem is sajnálom. Meg ugye attól is féltem, mi van, ha bántani fogok valakit, akit szeretek.

Ez másfél évig tartott kb., de akkor olyan szinten, hogy reggel felkeltem, pár másodpercig minden rendben volt, aztán egész nap a szorongás. Őszintén, hogy ez hogy múlt el, már fogalmam sincs (egyébként maradványok ebből is vannak, de már ugye általában tudom, hogy nem kell vele foglalkozzak, sokkal ritkábban és kisebb érzelmi reakciót adok rájuk, mondjuk a réginek a 30%-át).

Sokszor gondoltam, lehet egészségi szorongás, mert valóban pl. azt is nagyon megnézem, mit eszem, stb., vagy hipochondria, de nem, mert ugye nem képzelt beteg vagyok (bár amúgy az is sokszor játszik), hanem inkább tényleg ez van, hogy ahogy írtátok is, nem tudom, mi jelent valóban veszélyt, de próbálom a veszélyt minden áron megelőzni.

Egyébként a paranoia akkor is az, ha sejtem, hogy valószínűleg nem igaz a gondolat, de annyira mégis hiszek neki, hogy az alapján döntök? Mert nagymamám egyébként ilyesmi gyógyszert szed (egyébként egy kedves, humoros, meg intelligens nő, de nagyon durván megfigyelés/ártó szándék/titkolózás félelme van - TV, utcán lévő emberek, akár családtag is sokszor -, tud olyan bizarr dolgokat mondani, hogy néha vagy frusztrált leszek, vagy kicsúszik belül egy kis nevetés, mert tényleg nagyon abszurd, "komikus"), de ő szerintem nem sejti, hogy tényleg hülyeség, amit gondol/csinál (az egyik "beavatatlanok" számára leglátványosabb pl. a nem használt konnektorok leragasztgatása celluxszal, de ő egyértelműen másoktól való félelemből teszi, nem a háztartás baleset miatt). Korábban úgy gondoltam, különbség köztünk, hogy én meggyőzhetőbb vagyok, de mostanában úgy érzem, mintha egyre rugalmatlanabb lennék ilyen téren (lehet, hogy 5 msp-re megnyugszom magyarázat hallatán, hogy miért nincs alapja a félelmemnek, de aztán teljesen belepörgök, hogy "De honnan tudjátok/hogyan vagytok benne ennyire biztosak?" Mondjuk az is benne lehet, hogy valós magyarázatot ritkán kapok, általában csak a kifejezik, hogy úristen, mire gondolok).

Még azért szavaztam magamtól inkább a kényszerességre, mert olyan van még, hogy nem szeretek dönteni, mert mi van, ha a döntésem miatt lesz baj (pl. nem kérek szívességet másoktól, hogy pl. hozzanak el valamit, mert mi van, ha pont amiatt indul később, hogy berakjam a kocsiba, és majd balesetezik. Vagy sokszor hazajöttem úgy szüleimmel a városból ahol lakom az ő városukba, mert mi van, ha amiatt, hogy nem jövök velük, pici időeltéréssel indulnak el és emiatt lesz baleset). De mostanában egy csoportterápián /ott más miatt vagyok, csak ezt a konkrét dolgot felhoztam/ kaptam a tanácsot, hogy próbáljam ki, nézzem meg, tényleg baj lesz-e, és hát olyan furcsa volt látni, hogy nem, és hogy valóban dönthetek saját akaratom szerint, mert nem fog tőle felfordulni a világ.