Utálok embernek lenni. Mas se szereti?

Most viszont van választási lehetőséged, válaszd akkor a jobb életet.

Ugyanezt érzem. Leírom a sztorim. Lehet hosszú lesz, de köszönöm annak aki elolvassa, mert erről senkivel sem beszélek, szóval most kiadom magamból. Nevelőszülők neveltek, de ezzel nincs probléma mert nagyon szeretem őket. Sokáig rendkívül önbizalomhiányos voltam (olyan dolgok miatt a testemen, amikre később rájottem hogy okom sincs rá).És a saját önutálatom nagyon sok dolgot magával vonzott: negatív energiák, rossz személyiség amik miatt,akárhol voltam(suli, közösségi dolgok)nem keresték az emberek a társaságom, ezek pedig megjobban lerombolták az amúgy is 0-án lévő önbizalmam. Barátokat akartam, társaságokban lenni, és nem tudtam pontosan megérteni az okát hogy miért nem érdeklek senkit. Önsértést végeztem, a nevelőszüleim elkezdtek pszichológushoz járatni de semmi ertelme nem volt, voltam 4x pszichiátrián, volt egy étkezési zavaros időszakom is. Ez idő alatt 1-2x probaltam barátságokat kiépíteni de az összesnek csalódás lett a vége, és zátonyra futott. Ez egy jó 3 éves időszakot foglalt magába, kozbe éltem az életem így, ahogy leírtam. Aztán azon a nyáron amikor már 16 voltam, éreztem hogy valamit tenni kell..gondolkodtam mi lehet a baj velem..stb, stb. Elkezdtem stílust keresni, amit meg is találtam. Ezzel együtt kialakult végre egy normális önkép bennem. Nagyon nehéz volt elhinni magamról, mert évekig brutál rossz onképem volt, de végre rájottem hogy az egy hamis kép volt ami valami miatt kialakult. Lett önbizalmam, egyre több. Elkezdtem magabiztosabban, határozottan beszélni az emberekkel. Nem illetődtem már meg, ha idegen hozzám szól és válaszolni kell. Egyre választékosabban, és kifejezőbben kommunikáltam. Már nem egy kis senkinek éreztem magam, ha emberek között voltam. Lett humorérzékem.Nagyon jó érzés volt tapasztalni ezeket, és ráébredtem hogy ezt mindet annak köszönhetem hogy lett önbizalmam, és tiszta lett hogy ezelőtt miért volt ennyi szoc problémám. Ezzel együtt az emberek elkezdték keresni a társaságom, érdekesnek találtak. Nekem ez tetszett, mivel mint leírtam mindig érdektelennek tartottak. És mivel új volt a helyzet, nem tudtam megfelelően kezelni ezért párszor beleestem abba a hibába, hogy hamar elmondtam magamról bizalmas dolgokat, és túl kedves voltam. Erre később rájöttem hogy hiba volt. De hát ezen mindenki átesik, és a hibából tanul az ember. Lett tapasztalatom az emberekről, és végül végre tisztán láttam, hogy ha kinyitod a szemed, és jó emberismerő vagy, milyen hamar rá lehet jönni dolgokra az emberekről. Rájöttem, hogy az emberek gonoszak, rosszak, rosszindulatúak, irigyek, és legfőképpen csak sajàt magamra számíthatok. Kitakarítottam az életemből a kamu embereket, azaz mindenkit. Ekkor már rengeteg önbizalmam volt, szerettem magam, és tisztában voltam vele, hogy semmi baj azzal hogy nincsenek barátaim, mert úgyis az csak egy felesleges időhúzás, pont azért, mert csak egy kamu lenne az egész. Szóval nem vagyok én magányos, mivel eleg jol elvagyok én magammal és azokkal az emberekkel, akik tényleg fontosak, ez bőven elég nekem. Nem beszélek magamról senkinek, nem mondok már magamról semmit, nem alakítok ki emberi kapcsolatokat, elzárkózok mindenkitől, unottságot és érdektelenséget mutatok. De végre, így 21 éves koromra lett személyiségem, meg tudom védeni már magam a rossz dolgoktól. Ez szép és jó, de közben kialakult egy hatalmas probléma ami szép lassan tönkre fog tenni: mindent érdektelennek, szürkének, és unalmasnak látok, semmi sem köti le a figyelmem, elmúltak az érzéseim(csak magam felé vannak erzeseim), egy hatalmas űr van bennem, minden színtelen és ezeket egy nagyon rossz módszerrel orvoslok, ha értitek. Ez valahol jó, mert megvédem magam a világtól. De tudom azt is hogy valami probléma van a fejemben, de változtatni sem akarok már igazából. Csak sodródom, és idők kérdése, hogy teljesen tönkre megyek.