Szuicid gondolatokkal, milyen "utolsó szalmaszál" segítség létezik, aminek haszna is van?

Előre is bocsánat mindenkitől, akit a kérdés esetleg megsért, felzaklat vagy bosszant. Nem ez volt a cél.

A tegezésért is bocsánat, csak így egyszerűbb megírni a kérdést.

Azt szeretném megkérdezni, hogy ilyen jellegű problémával tudtok-e olyan helyet, ami ténylegesen hasznos, ami ténylegesen segít? (Megértem ha nem, elfogadom, ha nincs ilyen, csak kapaszkodnék ebbe, még mielőtt visszafordíthatatlanná válik a folyamat, úgyhogy jó volna, ha lenne ilyen). Bármi jó volna, ami hasznos, egyedül talán annyi, hogy vallásos ne legyen, mert ott hamar problémákba ütköznék én is, meg a másik fél is. Én nem vagyok hívő ember, és nem is akarok az lenni. (Számomra nem működik a "találd meg Jézust és akkor minden tök oké lesz" - ez nem racionális)

Az öngyilkosságról szóló cikkek alján lévő lelkisegélyes telefont se tartom sokra, bár nem ismerem, de gondolom csak lebeszélnek, vagy szólnak a begyűjtőknek és szóval tartanak addig. Ez azért nem megoldás, mert már jártam ilyen "zárt osztályon" és semmi értelme sincs. Semmilyen segítség, kiút vagy hasonló dolog nincs, az egész inkább olyan, mint egy börtön, az orvosok kb. az SZTK dokik gyorsaságával letudnak és minél előbb kiraknak, ha már van annyira jól. A probléma-hegy persze megoldatlan marad, így nem igazán látom értelmét.

A fizetős pszchiáterrel az a bajom, hogy "fizetős". Jártam néhányuknál, de nem tudom kifizetni. Hasonló okokból bukik el a Thalassa-ház vagy valami hasonló lelki gyengélkedő is (Honnan fizessek be heti 12 ezret, hogyha azonnal kirúgnak, ha esetleg felvesznek? Még a táppénzt egy ideig az állam befizeti, mert volt elég munkaviszonyom)

Családi támogatásra nem tudok számítani, mert a legtöbb rokonom halott, vagy ugyanolyan szegény, mint én. A pénz állandó vitatéma, a probléma forrása (hogy nincs). Én járok dolgozni (irodai munka), de kegyetlenül alul vagyok fizetve, amikor rájöttem, hogy a 8 általánossal rendelkező, millió problémát okozó, alkoholszondán rendszeresen elbukó, írásbeli főnöki leszidásban részesülő fizikai munkát végző "munkatársaim" (nem szakik, nem mesterek) is kétszer annyit kapnak (pár hónappal korábban jöttek ide, szóval nem az a szituáció, hogy 20 éve itt vannak), azóta utálom a munkahelyemet és már nem is adok bele erőt, mert nem éri meg. Minimálbérért, minimálmorál. Sokszor kell visszafognom magam, mert legszívesebben összevesznék a főnökeimmel, hogy miért vagyok én ennyire megalázva anyagilag. A fizetésem semmire sem elég, csak olcsó ételekre (emiatt hízom, nem tudok fogyni) Más helyre nem tudok átmenni, mert eleve olyan helyen élek, ahol a munkalehetőségek száma alacsony, illetve van egy másik oka, amit picivel lentebb leírok.

A fizikai munkák kiesnek, a testalkatom miatt. Nem akarok mellébeszélni, de legyen elég annyi, hogy "k..a dagadt" vagyok, és sokszor már a kisebb sétákat is nehéznek érzem. Állandóan fáj valamim, de az orvosok úgyis csak azt mondanák, hogy "fogyjon le", amit nem tudok, mert nem torkosságból eszem, vagy éhségből, hanem mert boldogságot remélek tőle. A fizikai munkát kb. 2 nap után nem tudom tovább csinálni, és ezt úgy kell érteni, hogy eljutok oda, hogy nem tudok aludni a fájdalmaktól vagy egyszerűen annyira fáj a hátam, hogy már ilyen kisebb pultokra is leülök kicsit, amennyire lehet, amiért persze kirúgás jár.

Ezzel sem tudok haladni, a probléma nagy. Úgy érzem, hogy amúgy is belehalnék ebbe, szóval... miért ne tegyem meg én magam, amíg még képes vagyok rá? (Helyszín, idő, módszer megvan - de most amúgy sem erről akarok beszélgetni, hanem kiutat szeretnék ebből az egészből, mert amúgy nem akarok meghalni, csak úgy érzem, hogy nincs más kiút. Félek, hogy a súlyproblémáim tovább romlanak, hogy hiába járok dolgozni, nincstelen vagyok, hogy eljön a nap, amikor elkövetek valami olyan dolgot, amit megbánok és örökké elkísér (ha más nem, a bűntudat).

Barátaim nincsenek, maximum ilyen felületes "néha beszélünk pár szót" ismerősök. Rokonságomat az anyám alkotja, aki fizikailag beteg (rák), nem akarom és nem tudom ezzel terhelni. Tudom, hogy normál esetben segítenem kellene neki, de még magamat sem tudom ellátni. Szörnynek érzem magam emiatt, az egész létezésem csak csalódás, fájdalom azoknak, akiknek ismerniük kell.

A legutóbbi legjobb barátom/barátaim elvesztettem, szépen sorban, egyikük kiakart használni, a másikuk megutálta a személyiségemet (jogosan), harmadikuk ugyan még jelen van ilyen távoli néha beszélgetősként, ő néha segíteni is próbál, de ez ilyen heti egy beszélgetést jelent, pár szóban, aztán beszélgetés közepén eltűnik egy újabb hétre. Régen haragudtam rá, most már nem. Persze ez azzal járt, hogy már nem akarok barátságot erőltetni rá. Úgysem volna értelme. Annak, hogy még ismerős, az az egyetlen oka, hogy szerintem sejti azt, hogy mi fog történni és olyan értelemben segít, hogy ezt elkerüljem. De ez is csak időhúzás.

TB orvoshoz járok, mindig ad egy csomó gyógyszert, de hatása egynek sincs. Sőt, van aminek hatása kifejezetten negatív, azokat általában igyekszem az engedélyével kiváltani vagy elhagyni (pl. Frontin - ez egy rémálom, az antidepresszánsok többsége is inkább hat rosszul, mint jól)

Egyetlen módon még eltudom érni a boldogság illúzióját, de erről nem szabad beszélni, legyen elég, hogy ez lehetséges, csak nagyon mulandó és nem is helyes.

Nem tudom van-e ebből kiút, merre kellene menni, kihez kellene fordulni, mert egyedül ez tuti nem fog menni. Szeretnék az életet pozitívan látni, vagy legalább magamat elfogadhatónak tartani, mert jelenleg csak kínlódom, szenvedek (fizikailag és lelkileg is), úgy érzem, hogy nincsenek kilátásaim.

Mit tegyek, merre menjek, hová induljak?

(Kérem hanyagolják a sértő viccelődést, "mennyé a diliházba oda való vagy HAHAHA", "ne rinyájjá' az etiópok éheznek, neked semmi bajodse nincsen", "csak megjátszod, te köcsög", "hülye trollkérdező" stb.

Még egyszer bocsánat a kérdésért, csak valahová ki kellett írnom, beszélgetőtársak híján, ide.