Kéne aggódom ezek a dolgok miatt, vagy ne foglalkozzak velük?

6-8 éves koromban rendszeresen gyújtogattam gyufákat, ami valamiért erős érdeklődéssel töltött el. Ennek az okát nem tudom felidézni, talán csak ösztönösen jött, a veszély és a gyermeki kíváncsiság érzete miatt. Az viszont biztos, hogy a tűz szokatlan látványa nagyon lenyűgözött és élvezettel néztem, ahogyan lassan végighaladt a gyufaszálakon.

Nagyjából 13 éves koromban szóba jött, mint lehetőség, hogy a nagyszüleimnél disznóvágást fognak tartani az udvarban és ez nagyon izgatottá tett. Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon hogyan fog lezajlani maga a folyamat és, hogy majd mit fogok belőle megtartani. Merthogy terveztem. Emlékszem, ahogyan elképzeltem, hogy a disznó feje fekszik az asztalon és én kiveszem az egyik szemgolyóját. Végül a disznóvágásra nem került sor.

Később, 14 éves koromban iskolából hazamenet láttam egy halott madarat az úton és valamiért késztetést éreztem arra, hogy hazavigyem. Belehelyeztem a holttestét egy zacskóba és azt beletettem a táskámba. Eleinte nem volt vele semmi tervem, mintha csak ösztönösen akartam volna magammal vinni, ami korábban teljesen természetes lett volna, hisz rengeteg hülyeséget gyűjtögettem, de itt már 14 voltam. A haza úton végül elkezdtem fantáziálni arról, ahogyan felvágom a hasát, kibelezem, kiveszem a szerveit, levágom a fejét, hasonlók. Nagyon érdekelt és vonzott az, hogy mi lehet benne, talán ezért is akartam felboncolni. Később a konkrét tervem az volt, hogy megcsonkítom és minimum a koponyáját megtartom amolyan trófeaként. Amikor hazaértem kivettem a zacskóból, majd az asztalomra helyeztem. Egy ideig csak néztem, nem mertem hozzá nyúlni. Aztán ahogy telt az idő, egyre bátrabb lettem, simogattam és erőszakosabb mozdulatokat hajtottam rajta végre (például megtéptem a szárnyát, megszorítottam a hasát, a fejét, stb.) A vége az lett, hogy anyám megtudta, hogy haza hoztam egy halott madarat, ezért kidobta.

Korábban is rendszerességgel gyűjtöttem halott rovarokat, például méheket, darazsakat, dongókat, de az elviselhetetlen szaguk miatt kénytelen voltam megválni az idézőjeles gyűjteményemtől.

Nagyjából 10 éves korom után csúszott ki az irányítás az életem felett. Akkor minden tönkrement, rosszra fordult a létező összes szemszögből. Sok emberre haragudtam, főként iskolából volt néhány olyan diák, akiket egyenesen utáltam. Ezt az utálat érzést azzal próbáltam meg enyhíteni magamban, hogy elképzeltem, ahogyan megölöm őket. Ez a gondolat talán ösztönösen jött a bosszúvágyamból fakadóan, viszont azután már szándékosan gondoltam rá, ugyanis megnyugtatott és még ha csak kicsit is, de úgy éreztem, hogy megtettem, amitől többnek hittem magam. A szándékosan magamra erőltetett fantáziáim elégedettséggel, boldogsággal töltöttek el és azt hiszem, hogy ez az oka annak, hogy mostanság 16 évesen már csak ok nélkül is hasonlókat képzelek el.

Néha vannak olyan semmiből jött gondolataim, amelyekben megölöm azokat a járókelőket, akik szembe jönnek velem az utcán, a tanáraimat és az iskola társaimat. Lényegében bárkit. Általában olyan, mintha egyszerű megfojtásokat látnék magam előtt, de ha valakire hirtelen megharagszom, akkor rettentően sok harag gyűlik bennem össze és kifejezetten erőszakos gondolataim vannak az illetővel kapcsolatban. Például levágom a végtagjait, szétverem a fejét egy baltával, felvágom a hasát, elvágom a torkát. Ezek a gondolatok néha még számomra is ijesztőek, amikor utólag vissza gondolok rájuk.

A gondolatok bár zavarnak, a haragból jött fantáziákon kívül egyik iránt sem érzem azt, hogy a valóságban is megtenném. A gond nem feltétlen ezekkel van, hanem azokkal, a gondolatokkal, amelyek mögött nagyobb a motivációm.

Elsősorban fontos lenne más dolgokat még megemlíteni. Például az érzelmi szegénységemet és az empátia szintem csökkenését. Régen nagyon, sőt, túlságosan is együttérző és érzékeny voltam. Soha, senkinek nem mertem egy rossz szót sem mondani, mert attól féltem, hogy majd megsértem őt. Gyakran előfordult, hogy sírtam a legapróbb dolgok végett is. Ez viszont az idő múlásával megváltozott. Persze a változás természetes, de ez a fajta túl nagy volt. Abszolút szinte semmi empátia nem maradt bennem, sírni konkrétan soha sem szoktam és már nem hatnak meg úgy a dolgok, mint korábban. Sok, valóban nagyon szomorú történés hallatán (például haláleset) sem tudok elérzékenyülni, nem érzem azt, hogy összeszorulna a torkom, a szívem, vagy a gyomrom. Emiatt pedig sokszor nem fogom fel a tettek súlyát. Bár tudom, hogy azok rosszak, van, hogy nem érzem őket.

Nem nevezném magam semennyire sem szadistának, viszont bár valamilyen szinten mindenkiben megvannak a szadista féle hajlamok, néhány vonás nálam túl erős. Például nagyon kicsi korom óta élvezem látni azt, ha valaki más szenved, vagy sikertelen. Elégedettséggel tölt el az, ha valami vita van valakik között, élvezem hallgatni a veszekedéseket és szeretem, ha ezek a lehető leghosszabban elnyúlnak. Ha valaki kint áll a táblánál és nem tudja, hogy mit kell csinálnia, akkor is többnek érzem magam. Ez egy olyan dolog, ami olyan, mintha születésem óta velem lenne. Különösebben nem zavar, viszont szerintem közre játszhatott a harag mellett ez is abban, hogy az empátia szintem idővel szinte mondhatni eltűnt.

Van még egy fontos dolog, ami mindenféleképpen említésre méltó és amely talán szintén születésem óta mellettem van. Ez pedig a visszahúzódás. A játszótéren a szüleim elmondása alapján szinte soha nem mentem oda senkihez sem, hogy játszon velem, amely részben az emberektől való félelmem eredménye is. De az okok közt ott lehetett az is, hogy egyszerűen jobban szerettem egyedül lenni. Élveztem a magányt. Iskolás koromban is utáltam minden csoportos tevékenységet, tinédzserkoromban pedig ez már konkrét ok nélküli félelemmé "konvertálódott". Az óvodás és kisiskolás barátaimmal folyamatosan próbáltam ösztön szerűen megszakítani a kapcsolatot, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Szerintem akkor sem volt, minden csak jött magától. Ez évekig húzódott. Ez idő alatt folyton elbújtam a barátaim elől, vagy azt hazudtam nekik, hogy az egyik osztálytársam, vagy a szüleim azt mondták, hogy nem barátkozhatok velük. Mikor végre sikerült elérnem azt, hogy "megszabaduljak" tőlük, eleinte boldog voltam, de aztán a magány miatt csak még jobban magamba fordultam és mindez nagyon sokat rontott az interakciós és kommunikációs készségeimen. Később az elszigetelődésem olyan mértékű lett, hogy teljesen képtelen voltam az alapvető kommunikációra is, ami már rég nem az introvertáltságról, vagy a zárkózottságról szólt. Kezdeményezni soha nem voltam ezek után már képes, mostanában viszont már érdeklődést viszonozni sem. Egyszerűen nem értem miért, de olyan, mintha nem is érdekelne. Korábban sokat rágódtam ezen, most már viszont nem. Egyszerűen beletörődtem. Ilyenkor nem a feladás szól belőlem, hanem a puszta racionalitás. Ismerem már magam annyira, hogy tudjam, soha nem fog semmi sem úgy menni, mint másoknak. De persze azt sem várhatom el senkitől, hogy mindig mellettem legyen, mint egy bábu és csak akkor beszéljen, csak arról amikor és amiről én akarom. Ez a másik probléma.

Nagyon erős bennem a kontrollvágy. Olyannyira, hogy az emberek puszta létezése is egyszerre haraggal és félelemmel is tölt el. Kifejezetten zavar az öntudatuk, az hogy vannak érzéseik, gondolataik, igényeik és nem olyan bábuk, vagy robotok, amelyek úgy viselkednek, ahogyan én akarom. Talán ez az erős kontrollvágy is közre játszhatott abban, hogy ennyire nem csak zárkózott, hanem magamba fordult is vagyok és hogy ebből képtelen vagyok kitörni. Nagyon jól tudom, hogy nemhogy párkapcsolatban, még csak egészséges barátságban sem fogok tudni sosem élni, mert egyszerűen nem vagyok alkalmas rá. Ezzel nem a képességeimet, vagy önmagamat becsülöm alá, ez egyszerűen csak így van. Rengetegszer próbáltam rajta változtatni, de sosem voltam képes. Éveken keresztül erőszakoltam magam olyan helyzetekbe, amelyek kimondottan szorongást váltottak ki belőlem, abban reménykedve, hogy ezt majd végre legyőzhetem, de nemhogy nem sikerült, a helyzet csak rosszabbról rosszabb lett. Hiába történnek velem egy nap pozitív társas élmények, bár arra az egy napra felszabadultabb, nyitottabb leszek, de másnap minden ugyanolyan lesz, mint ahhoz viszonyítva 24 órával azelőtt. Ugyanannyira érzem a haragot és a félelmet is az emberek öntudatával és létezésével kapcsolatban, ugyanannyira zárkózott vagyok. Olyan, mintha minden nap újra kéne építenem az egészet. A kontrollvágyamat talán erősíti az is, hogy minden olyan emberre, aki szimpatikus számomra, féltékeny vagyok. Lehet ő egy ismerős, barát, de idegen is. Tudom, hogy ez hülyeség, de mégis, ha látom az egyik barátomat valaki mással beszélgetni, akkor azonnal olyan gondolatok merülnek fel bennem, hogy azért nem velem beszél, mert én nem kellek neki, ami mély csalódottsággal, féltékenységgel és nagyon intenzív haraggal tölt el. Ugyanez az elhagyatottságtól való félelmem is, ami talán összekapcsolódik a féltékenységgel. Mindkettő nagyon zavaróan erős.

Ezek a dolgok mind-mind együttesen hatnak azokra az erőszakos gondolataimra, amelyek nagyon szorosan összekapcsolódnak a szexualitásommal és amelyekre valós késztetést érzek. Sok olyan gondolatom van, amelyben az szerepel, ahogyan egy számomra vonzó, ismeretlen lányt elkábítok valamilyen altatóval, majd megfojtom és onnantól azt teszek vele, amit csak akarok. Ezek a gondolatok sokkal erősebb motivációval rendelkeznek, mint azok, amelyek a puszta gyilkolásról szólnak. Mint már említettem, egy öntudattal rendelkező embertől (még ha furán is hangzik) fenyegetve érzem magam. Sokkal felszabadultabb vagyok olyan emberek társaságában, akik nincsenek eszméletüknél, például akik alszanak. De ez persze nem ad biztosítást arra, hogy az illető ne ébredjen fel, már pedig nekem a teljes biztonságérzetem miatt szükségem van arra az állapot elérésre, hogy biztos lehessek abban, hogy nem fog felkelni. Egyszerűen izgat és vonzz egy halott, tehetetlen lány teste és az a gondolat, hogy ő teljes mértékben csak is kizárólag az enyém. Talán a kontroll és a tárgyiasítás iránti vágyam miatt, talán azért, mert így nem kell foglalkoznom az ő igényeivel, talán a szabadság érzetem erősítése miatt is és azért is, mert így nem kell semmilyen tevékenységbe a beleegyezését kérnem. Ha nem érem el a céljaimat és hétköznapi életet fogok élni, mint mások, amit talán nem is lehet életnek nevezni, akkor szinte biztos vagyok abban, hogy képes lennék arra, hogy megtegyem ezeket a gondolatokat, még ha ehhez most fiatal is vagyok.

Természetesen a tettek és a gondolatok között óriási a különbség és gondolom az, hogy felismerem őket, fontos. Az erőszakosabb fantáziáim viszont a valóságban néha megvalósulnak, bár csak ártalmatlan formátumban. Ha látok egy nagyobb bogarat (például egy büdös bogarat), akkor erős késztetést érzek a megölésére, bár ez azért talán még normális. Ezt a legtöbb esetben meg is teszem és bár bizonyára furán hangzik, elégedettséggel tölt el. Ami viszont már egészen biztosan nem normális az az, hogy folyamatosan próbálok halott állati tetemeket keresni. Az utak mellett a buszból is mindig megakad a tekintetem rajtuk. Kifejezetten erős késztetést érzek arra, hogy megnézzem, mi van bennük, ami nem tudom, hogy puszta kíváncsiságból, vagy esetleg valami másból adódik-e. A belsőségek, a vér, mind izgatóak de ez persze lehet a szokatlanságuk miatt is, szóval természetesen nem gondolok azonnal a legrosszabbra. Ezek a dolgok mellett viszont van még egy dolog, ami eleinte nem, de most már kifejezetten zavar. Egyszerűen képtelen vagyok nem fekete ruhákban járni és fogalmam sincs, hogy miért. Bármilyen más árnyalatú, vagy színű ruha zavar, nem érzem magam bennük elégnek.

Ha már volt szó a tervekről, az utóbbi időkben az életcéljaim és a határok is sokkal beláthatatlanabbnak, elmosódottabbnak tűnnek, mint mondjuk 2 hónappal ezelőtt. Nem tudok koncentrálni a kötelességeimre, a pozitív történésekre az életemben, olyan, mintha fel se fognám őket. Minden valószerűtlennek tűnik, amely azt ez érzést kelti bennem, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt magam és a gondolataim felett is.

Tudom, hogy nagyon hosszúra sikeredett, de próbáltam minél több olyan dolgot összefoglalni, amelyek furcsák, vagy zavaróak számomra. Köszönöm annak, aki elolvasta és remélem, hogy fenn maradhat a kérdés, még akkor is, ha nem éppen etikailag elfogadott dolgokról írtam.