Miért nem érzek semmit? 19/f

Próbálom a lehető legtömörebben összefoglalni, de lehet így is hosszú lesz: én egy elég rossz hátterű családból származom, nem anyagi, hanem érzelmi szempontból. A szüleim még kiskoromban elváltak, a tesóm és én apámmal maradtunk, anyámmal nem tudtunk volna. Apám viszont egy undorító, borzalmas ember, rengeteg szellemi sérülést okozott nekünk, ennek lett az eredménye az, hogy pár hete el is költöztem onnan, most az anyai nagymamámnál lakok.

Emellett mind iskolában, mind szerelmi életben is történtek velem attrocitások, tehát így évek alatt rengegeg fájdalmat, csalódást meg sérülést szedtem össze. Végül ez vezetett (valószínűleg) ahhoz, hogy ne érezzek semmit.

Egyszerűen bárki megdicsér, vagy valami szépet mond, nem tudom befogadni, nem tudom "magamévá" tenni, nem tudom magamra venni. Csak udvariasan megköszönöm, és ennyi. Nem tartom magam értékesnek, sem fontosnak, nem is szeretem magam, így mások szeretetét sem tudom befogadni. Persze tudom a családomról, hogy szeret, de azt sem érzem, hanem csak tisztában vagyok a ténnyel. Emellett én sem tudok érzéseket táplálni senki iránt sem, képtelen vagyok másokhoz kötődni, vagy megbízni valakiben.

Egy ideje beszélgetek egy sráccal, tegnap történt meg az első találkozó, és így testbeszéd/beszéd alapján azt szűrtem le, hogy tetszek neki, én viszont ezt sem érzem, csak a jelekből kikövetkeztetem. Fordítva pedig ugyanilyen rossz a helyzet. Jól éreztem magam vele, de egyszerűen képtelen vagyok érzéseket kreálni. Egy nagyon aranyos emberről van szó, érdeklődik felőlem, sokat beszélgetünk, tudom hogy a részéről ez őszinte, de nem bírom befogadni az érzéseit.

Igazából az egyetlen dolog amire képes vagyok érzelmi szinten, az az empátia. Át tudom érezni más fájdalmát, vagy örömét, de magamtól nem tudok "kreálni".

Bár mondtam a srácnak, hogy én csak haverkodni szeretnék, (pont emiatt), de azt hiszem ő máshogy érez, és rettenetesen bűntudatom van. Mert én tudom, hogy nem lennék képes szeretni őt, nem lennék képes egy egészséges kapcsolatra, viszont ezekről én nem szóltam neki, és úgy érzem elvettem tőle feleslegesen egy csomó időt, amit tudott volna másra is szentelni.

Őszintén fogalmam sincs, hogy most mi a fenét kellene csinálnom, mert ha ezeket így elmondom neki, akkor megbántom, de ha titkolózok, és kiderül, azzal is megbántom, ha lekoptatom, akkor szintén megbántom.

Pszichológusra sajnos nincs pénzem, és abban sem vagyok biztos, hogy tudna nekem segíteni, mert már hónapok óta ki vagyok üresedve.

Legszívesebben sírnék egy nagyot, de azt sem tudok, hiába próbálok, hiába feszít belülről, pár könycseppnél több nem jön ki.